Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Árpás Károly: Baka István Vörösmarty-képe
alkalmas erre. Én igazolva érzem ezt a versemet, amit 1974-ben írtam, ma is, 1989- ben. De ma már nem írnám meg, mert ezeket a dolgokat ha már megírják az újságok, akkor a költészet menjen vissza az elefántcsonttoronyba, akkor a publicisztika végre átveheti ezt a szerepet. Van még két Vörösmartyval kapcsolatos versem. Ez már magában is furcsa, mert ugyanakkor a stílusomat nem Vörösmarty határozta meg; hatott rám, különösen az, amit idéztem az Előszóból, de például A vén cigány kevésbé. Mi az, ami hatott? Egy zenei versszerkesztés, lényegében inkább arra építettem, hogy a képek hogyan épülnek egymásra. Emlékezzünk, volt a pangás időszaka, magyar szóval: a Kádár-korszak, és abban volt egy kis Tiszatáj, amely először közölt erdélyi költőket - mert ez is bűn volt. És nagyon finoman, úgy, mint a nemzetek, népek közeledésének lehetőségével, foglalkozott a kisebbségi kérdéssel is, ami miatt természetesen a románok, a szlovákok, mindenki állandóan tiltakozott, de talán nem is olyan nagyon ők tiltakoztak, hanem az Aczél György által irányított kultúrpolitika. Ez teljesen nemzetietlen volt, és gyáva. És emiatt a gyávaság miatt zárhatták be már akkor is egyre inkább az iskolákat, és jutott idáig a kisebbségi kérdés. A párt állandóan figyelte ezt a lapot, és olyan ellenőrzés alatt tartotta, ami elviselhetetlen volt. Például ’74-ben, azt hiszem a decemberi számban megjelent volna Balogh Edgárnak, egy öreg erdélyi kommunistának egy tanulmánya. Balogh Edgár volt az, aki tulajdonképpen még ma is szeretné a magyar és a román nép közeledését szolgálni, de mint kommunista, mert ö az volt; (valamikor Szlovákiából kommuriistasága miatt kellett áttelepülnie Erdélybe, a háború előtti Romániába). Volt egy tanulmánya, amit, bár ugye nálunk nem vittek előzetes cenzor elé, de a nyomdából elvitték, elolvasták, és behívták a lap akkori főszerkesztőjét, Dia Mihályt, és főszerkesztő-helyettesét, Annus Józsefet, hogy ezt ki kell hagyni. És Ilia Mihály aztán néhány nap múlva benyújtotta a lemondását. Ez nem egészen olyan fegyverletétel, melyre versemben utalok (mint amikor a világosi síkon a tisztek kettétörik a kardjukat, és ki főbelövi magát, ki próbál elmenekülni, ki pedig azt hiszi, hogy az oroszok elengedik, nem adják át). De igazából akkor még azt hittem, hogy fegyverletétel, közben aztán kiderült, hogy Eia Mihály folyóirat nélkül még nagyobb hatást tud kifejteni, mint egy szigorúan ellenőrzött lapnál. És amellett, hogy a Tiszatájat az ö szelleme irányította továbbra is, rengeteget segített, ezért is maradhattam meg a folyóirat szerzője egészen 1986-ig. Tudjátok, volt aztán is egy ilyen lap, ezen a néven, de ahhoz a régihez nincs semmi köze. És akkor én egy este, akkor már Szegeden voltam, fél éve, akkor írtam ezt a verset: Fegyverletétel (Azt hittük, sorsunk szálait). Úgy tartom, hogy itt igazából az akkori társadalom fegyverletételéről van szó, ugyanis rettentően kényes volt a társadalmunk, mert meggazdagodhatott. Ebben a versben (tudom, nem szabad egy verset sohase politikai szempontok szerint elemezni) talán kifejeződik az 1970-es évek nemzeti és demokratikus érzelmű értelmiségének a magára maradása. Ebből a versből majdnem baj lett, de nem ebből lett mégsem, hanem egy másikból; az volt a címe, hogy „Végvári dal”, aztán később JBalassi-ének” címmel tettem a második kötetembe, hogy a cenzúrát kijátsszam. Sikerült is, a kutya nem vette észre. Ugyanis a Tiszatáj 1975. áprilisi számában, — akkor Annus József megbízott főszerkesztő volt (hát nem maradhatott főszerkesztő, főleg emiatt nem) - megjelent ez a „Végvári dal” című versem. Hát már ebből majdnem baj lett, mert Tóth Dezső, akkori kulturális miniszterhelyettes észrevette, hogy ez... Ja, Vörösmarty Mihály emlékének volt ajánlva, most ezt az ajánlást elhagyom, mert ez egy álajánlás volt, mert ez Ilia Mihály, a főszerkesztő emlékének volt ajánlva tulajdonképpen... Szóval észrevette, és morgott, de nem szólt érte. Igen ám, de a másik versemben, abban volt, hogy „Annak oltalmazzuk, ki tőlünk / elhódította - legalább / kardunk élén csillogjon ez az / esőcsepp-gyöngysoros világ!" „Annak oltalmazzuk, ki tőlünk / elhódította.” - ez a vers elhangzott egy rádió181
