Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Árpás Károly: Baka István Vörösmarty-képe
az akkori jövedelemfelfutás egyrészt azon alapult, hogy végre a mezőgazdaságot nem nyomták agyon, tehát nem söpörték le a padlást, csak adókkal sújtották. Másrészt pedig hatalmas nyugati kölcsönöket vettünk fel, amiket még unokáink is fizetni fognak - de a gyermekeink mindenképpen. Azok ti vagytok. Szóval ezeknek az időknek volt egy euforisztikus meggazdagodási vágya. Nem is vágy, hanem annak a lehetősége - akkor. És akkor senki sem törődött azzal, hogy mi minden megy veszendőbe, meg hogy az egész egy légvár; egy buborék, amibe, ha beledöfnek, szétpukkan. Az értelmiség egy jelentős része azért ezt érezte; és úgy érzem, hogy talán én is éreztem. Mert különben nem írtam volna meg a Vörösmartyhoz kapcsolódó verseimet. Úgy látom - s nekem ezt tanította a történelem -, hogy amíg a szellemi élet elnyomás alatt van, a nagyon fájó nemzeti érzésekről és a nemzetiségi kérdésekről egyáltalán nem szabad beszélni, vagy csak megkerülve, állandó retorzióktól tartva: a régi Tiszatáj egész története ezt bizonyítja. Amely 1986-ban, amikor a brezsnye- vizmus utóhulláma búcsút vett az országtól, betiltással végződött. Az ember ezért állandóan fenyegetve érezte magát. Akkor még nem azért, hogy nem lesz miből kifizetni a villanyszámláját, mert nekem akkor még ilyen gondjaim is voltak. Hanem azért, hogy nem beszélhet, hogy nem mondhatja el..., hogy megalázva kell éreznie magát nemezti érzéseiben is. És nem teheti szóvá azokat a galádságokat, amikkel találkozik, hogy naponta átverik, hogy vezetői milliókat sikkasztanak el - amik most szépen kiderülnek, igaz? Most éppen a kialakuló szabadság teszi lehetővé és szükségessé a szembenézést. De akkor egy olyan szájkosár feszült az emberekre, hogy... Amellett, hogy már azért sem lehetett a dolgokat szóvá tenni, mert nem volt róluk semmi megbízható értesülésünk. Az ember lett volna olyan bátor, hogy én ezt megírom, hogy én ezt elmondom... Miért titkolta volna? Olyan tökéletesen működött ez az információzárlat, mint még soha, mint még a Bach-korszakban sem. Hát igenis volt az emberben egy ilyen „Bach-korszak ma”. Ismerős ez a fogalom? 1849-ben Haynau akit tudott, kivégeztetett, aztán elment, leváltották; jött egy Bach nevű miniszter, aki, sajnos, névrokona a nagy zeneszerzőnek; aki egy formailag szinte liberális rendszert próbált alkotni. Ehhez nemigen talált magyar tisztségviselőket; talált éppen, de azért a nemzet a passzív rezisztencia, az ellenállás állapotában volt, ezért főleg idegeneket hozatott. Érdekes módon éppen cseh és morva hivatalnokokat, ezek voltak a Bach-huszárok, mert beöltöztette őket díszmagyarba. Nagyon mulatságosak voltak, képzeljetek el egy körülbelül olyan pocakos, még nálam is pocakosabb hivatalnokot, aki díszmagyarban feszített, és képzeljétek mellé a szabadságharc valamelyik fiatal tábornokát... - nevetségesek voltak egyszerűen, de ők képviselték az osztrák elnyomást. Ugyanúgy, ahogy a nem éppen Bach-huszár kishivatalnokok, kisfunkcionáriusok és nagyfunkcionáriusok képviseltek egy honosított szovjet elnyomást Magyarországon, egészen napjainkig. így az ember ugyanazt érezhette, hogy itt, ha nem is idegen ajkú, de idegen érdekeket képviselő emberek határozzák meg azt, ami ebben az országban történik. És igaz, hogy bennem nem élt ’56 traumaként, mert gyerek voltam; én akkor egy kisvárosban, Szekszárdon éltem. Nem láttam semmit, mert nem is lehetett: ott csend és nyugalom volt. Megalakult a Nemzeti Bizottság, az ávósokat védőőrizetbe helyezték (valóban az volt, lecsukták valamennyit, hogy ne nyúljanak hozzájuk). November 4-ig jó ha egy-két lövés elcsattant a levegőben. Utána kezdődtek a nagy verések, amikor megjelentek a pufajkások, és elhurcolták azokat, akik valamilyen gyűlésen felszólaltak vagy a Nemzeti Bizottság tagjai voltak. Ám ezt is hallomásból tudom, tehát nem éltem át. Egyetlen traumatikus élményem az volt, hogy az iskolánk előtt napokig állt egy tank; fogalmam sem volt, hogy miért - nem orosz tank volt. Kihez tartozik? Mit keres ott? De a szüleimnek sem úgy volt élmény, ahogy most előjön belőlük; egy-két dolgot elmondanak, azért egy kicsit hasonlít, mondjuk. De az egész társadalomnak ez a vereségtudata, ez az elfojtott, ez a még jobban elfojtott tudata, másképpen működött, mint 1849 és 1867 között. Mert azért akkor meg lehetett írni egy olyan verset, 179
