Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Árpás Károly: Baka István Vörösmarty-képe
volt. Én akkoriban nagyon jó olvasó voltam (ma már nem), tehát elővettem a kétkötetes Vörösmartyt - ennek az első kötete van nálam. Látszik rajta, hogy használtam, ugye? Elég koszos már, és elég öreg is persze. És végigolvastam. És akkor nekem Vörösmarty mint lírai költő nem tetszett igazán. Egyrészt azért sem, mert lírai költészetében azért nagyon sok gyenge darab van. Másrészt, az igazán nagy verseit nem értettem tizenhat évesen, mint ahogy, ne haragudjatok, de valószínű, hogy ti sem értitek igazán. Tanári segédlettel igen, de nekem akkor nem volt ilyen. Nyilvánvaló: felszínesen felfogtam a „Gondolatok a könyvtárban” gondolatmenetét, de mit érthettem az „Előszóból” vagy „A vén cigányból”? Mit értettem én, aki ’56-ban csak nyolcéves voltam? Ha tizennégy éves lettem volna, akkor megértettem volna, de tizenhat éves koromban ezeket a verseit nem értettem. Mégis nagy élményem volt, mert a második kötetben elolvastam az eposzait — borzasztó olvasmány volt. Ezek az eposzok számunkra nagyon nehezek. Mindegyik hexameterben. Akkor már tudtam, hogy mi a hexameter, végig tudtam skandálni olvasás közben. Ez külön élvezet volt mellesleg. Például Homéroszt először még úgy olvastam elsős gimnazista koromban, mintha próza lenne. Sokáig azt hittem a hexameterről, hogy az a szabadversnek egy változata. Vörösmartyt nem így olvastam, és nagyon tetszett, még a „Zalán futása” is, pedig az enyhén fűrészporízű. De bámultam az olyan csodálatosan költői kiseposzait is, mint amilyen a „Délsziget”. Cselekménye nincs is szinte, egy csodálatos mesebeli tájon játszódik. Vagy a „Rom”. Akkor talán kicsit ráéreztem arra a történelmi pesszimizmusra, amelyet tudtommal a világirodalomban Vörösmarty fogalmazott meg először, mint általános világnézetet. És hát a „Csongor és Tünde”, azt hiszem többször is elolvastam. Jellemző, hogy ezek voltak az élményeim, ezek megfeleltek az életkoromnak: a koraérettségemnek is, meg az éretlenségemnek is. Koraérett voltam, mint versolvasó, viszont természetesen éretlen voltam (mint nem is tudom micsoda), mint „ideologikus ember” (ha volna ideologikum). Tehát a világról nemigen voltak biztos fogalmaim. Én (és azt hiszem minden velem egykorú — talán a parasztgyerekeket kivéve, akiknek a szüleit akkoriban kényszerítették be a téeszekbe) mint városi gyerek, nem fogtam fel a dolgoknak, az életnek az alapvető hamisságát. Ráadásul a szüleim, hogy is mondjam, nem ezt a világlátást örökítették: anyám például a rendőrségen dolgozott hivatalnokként, apám meg vállalati párttitkár volt - én tényleg elhittem, hogy a világoknak a legjobbikában élek, és ebben a hitemben csak viszonylag későn, 1968 táján csalódtam, akkor kezdődött a gyötrődésem. Éppen ezért világos, hogy nem értettem sok mindent Vörösmartyból sem, és nem az a Vörösmarty volt az alapélményem, ami később lett. Tehát nem a késői Vörösmarty, ami aztán egy sor versemet ihlette, hanem a 30-as, 40-es éveké; nem, mert ez a Vörösmarty nem a politikus Vörösmarty, hanem a romantikus, sőt nem is a vad, a költői romantikus. (De hülye kifejezés!) így nem tudok rá jobbat, mert van egy vad- romantikus vonulat is az ő életében - tegnap belelapoztam, csak belelapoztam (sajnos!). És egy olyan verset találtam, hogy elborzadtam: amiben az ifjú szerelmes álmában ki akaija ásni sírjából a hűtlen kedvesét, és addig ássa, amíg a föld túlsó oldalán bukkan fel. Na, ekkora ostobaságot és nagy romantikus túlzást is megengedett magának, de ez a korstílusba nagyon is beleillett. Ám nem ez volt az igazi Vörösmarty, hanem a Szózat Vörösmartyja! A Szózat ma imádság. De akkor egy vers volt, és akkor egy sors volt. Nemcsak egy nemzetnek a sorsa, hanem egy embernek a sorsa, aki a nemeztének adta magát. Egészen más az olvasata ’56 után, amikor tilos volt. 1973-ig tilos volt énekelni- nem volt ez leírva, de a gyakorlatban így volt. 1972-ben, 1973-ban, és még a későbbi szétvert március 15-éken is tilos volt elénekelni; illetve nem, nem volt már tilos, de ez már egy olyan engedmény volt, hogy „na valamit dobjunk oda”. De ez a Szózat ugyanakkor' tananyag is volt, csak éppen énekelni volt tilos, mert az 50-es években is tilos volt énekelni. Sőt, tudom, hogy Rákosi Kodállyal még egy új himnuszt is akart íratni, egy szocialista himnuszt. Olyan lett volna, mint a szovjet himnusz, hogy 177
