Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel
nem ment bele a cenzúra. Mondanom sem kell, csak most jelenik meg Erdélyben. Bár Nyugaton már teljes egészében megjelent. Ez lenne irodalomtörténészi tevékenységem. Még doktori dolgozatot is készítettem, a bukaresti magyar emlékírók a XIX. században, ez volt a témája. A felvételkor a megyei pártbizottság ajánlása kellett. Ezt Bukarestben megkaptam. A doktori dolgozat megvédéséhez újból kellett volna a megyei pártbizottság ajánlása. Nem adták meg. Ebből a dolgozatomból a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben jelentek meg részletek. Filológusi tevékenységemhez tartozik, hogy én állítottam össze az első román aforizmagyűjteményt. Klasszikusoktól napjainkig. Magyarra fordítottam, bevezető tanulmányokkal mutattam be minden egyes szerzőt. Egyik legjelentősebb román irodalomtörténész - most Nyugaton él - azt írta e gyűjtemény megjelenése után, hogy ha a románok megcsinálják valaha aforizmagyűjteményüket, nyugodtan alapul vehetik az én összeállításomat. A műfordítással egybekapcsolva, szinte hobbiból csináltam meg ezt. Bibliográfiát állítottam össze a Brassóban megjelenő Népi Egység ’44—’48 közötti évfolyamairól. A lap gyűjteménye nincs meg a Széchenyiben sem, vagy öt-hat példány található belőle. Elkészítettem a teljes, annotált bibliográfiáját, ami 8500 tétel. Ha Isten megsegít, 92-ben megjelenik a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában. Személyes kapcsolatban álltam román írókkal, Victor Eftimiuval, aki a Nemzeti Színház igazgatója is volt. Másfél évig az volt a munkám, hogy felkerestem 56 magyar és román írót, erdélyieket és magyarországiakat (Illyés Gyulát, Kemény G. Gábort, Jékely Zoltánt). Mindenütt a személyes kapcsolatok érdekeltek és az irodalmi háttér. A mozgalmakhoz való viszonyuk, a mozgalmak kapcsolata egymással. A köynv annak idején eléggé nagy visszhangot váltott ki. Egyszerre jelent meg magyarul és románul, 1972-ben. Szerettem a francia interjúkat. Jó ötleteket adtak. A franciák belemenős interjúkat készítenek. Nyilván ismerik, akivel akarnak beszélni, és tudják, hogy mit akarnak kiugratni belőle. Jó dolog az interjú, mert a közvetlen beszélgetésben olyasmi is kijön, ami tanulmányba foglalva merevvé válik, szinte olvashatatlan. A „beszélt szöveg” viszont oldottabbá teszi a témát. Díjaztak eléggé? Stancu-fordításomért írószövetségi díjat kaptam. Adtak egyszer az egyik szociográfiámért, a Fehér megyeiért, 78-ban. Aztán még kétszer kaptam, de mind a kettőt elvették. Erről majd külön akarok beszélni, a szatmári könyvek körül támadt vihar kapcsán. Most pillantsunk át az irodalmi kapcsolatokról a másféle kapcsolatokra. Te sokfelé barangolván, megtapasztalhattad a magyar-román szomszédság napos és árnyékos oldalait. Tehát mit éreztél jónak, biztatónak, s mi keserített el? Én az írói interjúkban az összekötő szálakat kerestem. Az utószóban elmondom, hogy ugyanennyi ellenségeskedést is össze lehetett volna gyűjteni. Erre csak féloldalas lehetőségem lett volna: a román vádak közzétételére a magyarok ellen mód lett volna, de a magyar vádak vagy igazság elmondására viszont nem. Próbáltam a tisztességes kapcsolatépítést feltárni. Sehol nem hazudok, nem festek semmit rózsaszínre. Persze, csak a kérdések az enyémek. Minden esetben vagy magnetofonnal dolgoztam, vagy gyorsíróval, vagy az illető írásban válaszolt. Egy fél mondat ellen sem tiltakozott senki. Nyilván úgy kerestem meg az embereimet, hogy érdemben tudjanak felelni. Az erősen politizáló emberekhez nem mentem el. Büszke vagyok, hogy a könyvemben Ceausescu Nicolae neve nem szerepel. Volt olyan író, aki beszélt róla, én szépen kihúztam. Nem tiltakozott. 1972-ben volt. Akkor se voltam hajlandó Ceausescu nevét 144
