Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Szilassy Sándor: Forradalmi Magyarország

lakta és vegyes összetételű országrészek lakossága a Wilsoni önrendelkezési jog alapján szavazhattak volna. Felmerül itt a kérdés - mi történt volna, ha Magyarország nem írja alá a békeok­mányt. Nehéz megjósolni a következményeket, de valószínű hogy a békekonferencia tovább ülésezett volna, és a nemzetközi közvélemény nyomására talán beleegyezett volna a határ menti területeken tartandó népszavazásba. Eyen kompromisszumos egyezmény lett az eredménye Kemál közbelépésének, aki fegyverrel verte vissza a töröklakta területre benyomuló görög csapatokat. Ha netán Horthy kormányzó tilta­kozásul lemondott volna, más költözött volna be a királyi palotába, aki talán könnyeb­ben meg tudta volna nyerni az antant jóindulatát, mint Ferenc József aulikus hajla­mairól ismert volt szárnysegéde. Mindenképpen furcsa, hogy a magát nemzetinek tartó új rezsim meg sem kísérelte az ellenállást, még csak látszólagosan sem. A nemzetgyűlés is megtagadhatta volna a békeokmány aláírását, ami aligha járt volna idegen meg­szállással, de felhívta volna a világ figyelmét az elkövetett igazságtalanságokra. Kü­lönös kontrasztként a magát antantbarátnak és liberálisnak tartó Károlyi-rezsim és az internacionális célokat követő Tanácskormány csapatai harcoltak a betolakodók ellen, és mindkettő inkább lemondott, semhogy feladja a magyar területeket. Egy dolog bizonyos. A trianoni békeszerződésnek nevezett békeparancs nem oldot­ta meg a nemzetiségi kérdést a Kárpát-medencében; ehelyett régi sebeket újakkal tetézett, és nem tett pontot a Duna-völgyi népek egymás iránti ellenségeskedésére, hanem új körülmények között növelte az animózitást. Persze végső konklúzióként megállapíthatjuk, hogy Trianon kegyetlenül és igaz­ságtalanul bár, de levonta a következtetést a vesztett háborúból, a Habsburgoktól és Ausztriától való több évszázados függésből, a nem magyar elemek nemzeti öntudatának növekedéséből, valamint a bel- és külpolitikai rövidlátásból. K1RÁLYPUCCS ÉS TRÓNFOSZTÁS A békeszerződés aláírása után a királykérdés tartotta izgalomban azokat, akiket még érdekelt a politika. Károly király 1918. november 16-án nem egészen egyértelmű ma- nifesztumot bocsátott ki. Ebben eleve elismerte azt a döntést, amely Magyarország jövendő államformáját megállapítja, s lemondott minden részvételről az államügyek vitelében, bár a trónról kifejezetten nem mondott le. A deklaráció kétségtelenül meg­teremtette a népköztársaság jogi alapját, amit a két világháború között el akartak vitatni tőle. Utólagos magyarázkodással aligha lehet bebizonyítani, hogy a Jövendő államforma” csak királyság lehetett volna. Károly és családja az osztrák császárság megszűnése után Svájcban telepedett le, ahol Zita királyné gyakran emlékeztette férjét arra, hogy minél tovább vár, annál inkább csökken a lehetőség a hatalom átvételére Magyarországon. A magyar rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta a király rezidenciáját, és részletes jelentéseket küldött Budapestre. Közben Horthy kormányzó meghatott hangú hűségnyilatkozatokat tett és azt a látszatot keltette, hogy továbbra is Károly híve maradt. Csupán türelemre kérte a királyt addig, amíg a békeszerződést aláírják és a viszonyok normalizálódnak. Mivel a visszahívás továbbra is késett, a király és környe­zete úgy döntött, hogy megérett az idő a cselekvésre. A király Pranginsban lakott, a Genfi-tó mellett. Ott értesült arról, hogy egyes monarchista körök mást akartak a magyar trónra ültetni. József főherceg mellett Con­naught nagyhercege, az olasz d’Abruzzi herceg, Károly román trónörökös és Cyril her­ceg, a volt bolgár cár fiának jelöltsége került szóba. IV. Károly fiának, a kiskorú Ottónak is voltak támogatói, akik régenstanácsot akartak kijelölni a gyermek mellé. November 19-én sajtójelentések adták hírül, hogy a román királyné felkereste Károlyt és jelentős 997

Next

/
Oldalképek
Tartalom