Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Láng Zoltán: Nyomolvasók alkonyattájt (novella)
LÁNG ZOLTÁN Nyomolvasók alkonyattájt „Nyom, amelyet homokban vagy hóban látunk: titok nyomára vezet.” (Krúdy Gyula: Álmoskönyv) Hogy vannak még tartományunkban olyan eldugott vidékek, ahol tükörkereskedőkön kívül nem járt még idegen, kevesen gondolnák, legkevésbé maguk a tükörkereskedők. Egyikük egy téli napon jutott el a Magúra alá egy ilyen faluba. Otthonosan mozgott, az első útjába eső ajtón benyitott, csomagját letette, letelepedett az asztal mellé, biccentett a gazdának, és dörzsölgetni kezdte meggémberedett kezeit. A háziak, bár még sohasem látták, sejtették, hogy kiféle-miféle, hiszen nem volt közülük való. A gazda fel sem pillantott ebédjéből, az asszony némi fontolgatás után, anélkül, hogy jobban szemügyre vette volna a jövevényt, eléje tolt egy telemert tányért. Péntek, aki a kályha mellett állt az idegen háta mögött, oda-odasandított szeme sarkából annak csillogóra borotvált koponyájára. Nem volt már gyerek, és bár hallani hallott arról, hogy a völgy felől érkeznek néha látogatók fényes üveglapokkal, amibe ha belenézne az ember, magára találna, de találkozni még egyikükkel sem találkozott.- Asszonyság — szólalt meg a tükörkereskedő, miután kissé odébb tolta a gőzölgő tányért -, simogassa csak meg nyugodtan a kobakomat, úgy, ahogy azt étkezés előtt külországokban szokás, utána beszélni fogok. Evés után lapos kulacsot vett elő valahonnan, kortyolt egyet, majd megköszörülte a torkát. Szavaiból a sokatlátott ember nyugalma áradt, de Péntek, aki sajátjai beszédéhez szokott, a helyhez kötött ember iránti rejtett megvetést is kiérezte belőlük, s bár szégyellte volna, ha tud róla, gondolatban igazat adott az idegennek. Csak hosszú percek után sejtette meg, hogy az nem hozzájuk, hanem saját magához beszél. Említett barátokat, akiket megtagadott, mert azok is megtagadták őt, fényképeket, amelyeket tűzre vetett, mert látványuk szomorúvá tette, de hiányuk a szomorúságot csak megkétszerezte, beszélt egy falióráról, amit egy kert végében eltemetett, és amelyik azóta sem szűnt meg ketyegni, és közben egymást követték a kimondhatatlan nevű városok, ahol egyik ember nem ismeri a másikat. A gazda időközben távozott. Az évnek az a napja volt, amikor a falu öregei lehozzák a padlásról hóködmönüket, lazán a vállukra vetik, mintha éppen csak kilépnének a ház elé levegőt szippantani vagy megolajozni a sarokvasat a kertkapun, de ahogy megcsapja őket a szél, elindulnak ugyanúgy, ahogy később kivénhedt kutyáik, de akkor sem tudják, merre tartanak, amikor már többedmagukkal tapossák a havat a patak mentén, félúton az utolsó ház és az erdő között, és hogy mit éreznek, amikor az irtás szélére érnek, arról senkinek sejtelme sem lehet. 717
