Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán X.
KURUCZ GYULA Kelet és Nyugat határán X. Balázs fiunk nyolcéves. Befelé forduló, érzékeny, alkalmazkodó gyerek. 1988/1989-ben Nyugat-Berlinben az óvodában csak a vadabb, nevelhetetle- nebb gyerekek pécézték ki maguknak, azok kínozták. Most, a keleti iskolában minduntalan ellenséges falba ütközik, a gyerekeknek ő közös ellenség: külföldi. Egyetlen mentsége barátnője, Anna Katherina; talán ő is csak azért, mert a kislány nagyapja egy politikai grémium tagjaként munkakapcsolatban áll velem. A család kivételként kezel. Vagy tekintélyként sorol be. (Az itt nagy szó.) Hangsúlyozom: fiamnak soha, sehol nincsenek beilleszkedési nehézségei, keresi és megleli a közös pontokat. Az osztály egészében elvadult, akár az iskola. A tanítónő a keletnémet katonai nevelés letéteményese, ha lett volna benne hajlam a gyerekek szeretetére, akkor is ezt szokta meg. Most egyszerre át kellene állnia a követelmény nélküli, laza, túl- vagy áldemokratikus pedagógiára. Mindenütt tilalmakba ütközik - a régi módszer tilalmába. Az újat nem érzékeli. Tehetetlen, eszköztelen. Ordít, elkeseredett. A gyerekek az otthoni feszült, dezorientált, agresszív légkört hozzák magukkal. Nincs mire támaszkodni. Az iskola minden percében ez a tanácstalan ingerültség sugárzik. A gyerekek elszabadulnak - az indulatok is. Orsolya hároméves, most kerül óvodába. Az óvoda evangélikus kézben volt, vezetője a gyülekezet papja. Ugyanaz a támasza mint azelőtt. A gyerekek még nem értik a felnőttek indulatait. Nem hozzák magukkal. Nincs nyoma a társadalomnak, nincs nyoma az idegenek (és minden) elleni hangulatnak. Házunkban Magyarországot képviseljük. A jobbik, a talán illuzórikus oldalát. Szinte mindig sikerül, amibe belevágunk, s ez nem kevés. Nagyon is magyar hagyományok megtestesítőjének érzem magamat. Ez sokkal több, mint a nép-nemzeti magyarság. Azzal sem kerülök konfliktusba, csak éppúgy kevésnek érzem hazánk megjelenítésében, mint az urbánus réteget. Ha Szent Istvánt, Mátyás királyt, a reformációt és a XVII. századi Erdélyt komolyan veszi az ember, nehezen ragadhat le a ma felnagyított részleteknél. Az általánoshoz képest kevés ellenségképpel rendelkezem - azok is inkább ellenfélképek; inkább károkozó voltukban jelennek meg, s fontosságuk addig tart, ameddig az ember jobb megoldásokra, hitelesebb, érvényesebb eredményre jut. A szeparatista vonulatok mindig önmagukban hordják sikertelenségüket. Kár, hogy közben — önmaguknak is - sok kárt okoznak. Mindezen közben kíváncsian figyelem: mi lenne „a magyar” magatartás? Milyen lenne, amit emelt fővel vállalhatnánk ebben a világban, ebben az alakuló Európában? Az örök-nyughatatlan? A paprika-temperamentumos? A büszke-magyar? A vendégszerető? Vagy netán az utóbbi évtizedek dörzsölt 939
