Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Kaba Ákos: Széljegyzetek egy új magyar őstörténeti tanulmányhoz
őrizték a Zoard és soba-moger nevekkel a szabir-magyar törzsszövetség emlékét. De nemcsak a szabir, hanem a baskír név is szorosan kapcsolódik a magyar etnikumhoz. Arab-perzsa kútfőkben a baskír név a magyarokkal testvér onugorokra vonatkozik. Ezért keverik össze ezek későbbi forrásfeldolgozásai a két törzsszövetséget. Magyar krónikákban a három testvér törzsszövetség, a kor tudományos (alig értett) zsargonján; Baskardia, Dentia és Magoria néven szerepel. Ezek közül Dentia és Ma- goria a magyarokra és kabarokra, Baskardia pedig az onugorokra vonatkozik. Forrásainkban Julianus útja után Baskardia helyett Onugoria, illetve ennek latin fordítása Magna Hungária szerepel. Eredetmondánkban is Hunor az onugorokat jelképezi. Ennek ellenére történészeink a baskir név mögött török népet feltételeznek, akiktől ez a név a magyarokhoz került. Sinor D. sem fogadja el török etnikumnak a baskírt. Az idézett tanulmányában, a korabeli kútfők alapján állítja, hogy a baskir nem török, hanem a magyar nép megkülönböztető neve volt. Az előbb említett neveken kívül is van egy másik, egyedülálló bizonyítékunk. Vogul, ez a jobb sorsra érdemes kis rokon nyelvű nép ugyanis megőrizte a Turul nevet, Turuj alakjában. Jelentése náluk is fekete sas. Törökül beszélő néptől nem származhatott, mert akkor Togruj lenne és nem Turuj. Ez a madárnév egyben megerősíti az átadó műveltség magyamyelvűségét. Mivel a Sziper, Szárnyas Pasker és Turuj mondái elemeknek nincs gyökere a vogulok ősi hitvilágában, azért csak kölcsönzések lehetnek a szomszéd népek hagyományából. Az érintett mondái elemek alapján is kétségtelen, hogy a lótartás gyér szókészletét, amely eddig a származáselmélet perdöntő bizonyítéka volt, az obi-ugorok vették át a régen velük határos szabir-magyar és baskir-onugor törzsektől. Őstörténetünk kutatásában még nem olyan régen rendkívül fontos szerepe volt a jövevényszavaknak. A történeti források tüzetesebb kiértékelése, régészeti feltárások és nem utolsósorban a nyelvtudományi eredmények, alaposan megingatták hitelét a jövevényszavakra épített feltevéseknek. Erre mutat Sinor Dénes Történelmi hipotézisek és a nyelvtudomány című tanulmányának zárószavában: „A kölcsönsza- vakkal kapcsolatos kutatások terén arra kívántam rámutatni, hogy ezek történelmi szempontból alig használhatók fel. Bizonyító erejük csak azok számára van, akik már eleve meg vannak győződve valamely történelmi állítás helyességéről.” Ez a fölismerés akkor válik igazán meggyőzővé, ha feltárjuk azokat a szempontokat, amelyek alapján műveltségi szókészletünk jelentős részét jövevényszavakká nyilvánították. A göttingeni történész, Ludwig Schlözer Jugriából való származásunk ötletét látszólag alátámasztotta Sajnovics János 1770-ben megjelent könyve, a lapp-magyar nyelvrokonságról. Sajnovics ezen nyelvi kapcsolatokat a krónikáink első honfoglalása, vagyis 373. év előtti időre helyezte. Fölismerését hamarosan rosszindulatúan magyarázzák. Németországban egy 1792-ben megjelent könyv, Große Wahrheit névtelen szerzője már így fogalmaz: ,Jí magyarok nagyra vannak az ő keleti származásukkal, pedig tulajdonképpen csak a minap bizonyították rájuk, hogy hazájuk a Jeges-tenger vidéke, édestestvéreik a lappok, a vad szibériai népek.” A névtelenség álarca mögött nem nehéz fölismerni a magyarokkal szembeni palástolatlan schlözeri elfogultságot, így született meg északi származásunk mai napig erőnek-erejével fenntartott, tudományosnak éppen nem mondható tétele. A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az előbbi elfogult állítás abban az időben hangzott el, amikor is az Aveszta és Védák 5000 éves ősiségét vélték fölfedezni. így az őskultúrájú indogermánokhoz képest a finnségieket csak vad szibériai népeknek nézték. Azóta ismeretes, hogy az Avesztát és a Védákat először a partus uralom utolsó negyedében írták le, s csak késő újkori másolatban, tehát nem az eredeti hangzókkal maradtak az utókorra. De tartalmuk is csak néhány száz évvel előzi meg az írásba rögzítésüket. Ez a fölismerés jelentkezik már az ötvenes években, az angol Stuart Piggott Prehistoric India című könyvében: „Napjainkban ismertük 867
