Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasadi Péter: A szellem védelmében (esszé)
programot Gegyen az nemzeti, liberális vagy egyéb) meg kell haladnunk egyetemességünkkel, ami az emberi titok. Kell, hogy képesek legyünk egymáshoz szellemien vonatkozni, azaz nézeteink alatt s fölött teljes és előjeltelen biztonsággal kell mozognunk, elidőznünk, sőt léteznünk. Föl kell magunkban szabadítani az „egyéb” és a „többi” tulajdonságot, magas fokon. Tanulnunk kell, mondom. S mindezt miért? Mert mint ahogy nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért (Evangélium), ugyanúgy nem az ember van a Qegtágabb értelemben vett) politikumért, hanem a politikum van az emberért. Ha a politikumnak nem célja a maga nyelvén megfogalmazott és a maga adottságaival képviselt egyetemesség, amelyben az ember szellemien teljesedhetik ki, akkor az a politikum öncélú, mely hívei tekintetében darabszámra tör, nem pedig arra, hogy belesimuljon mindazon evilági faktorok közé, amelyek az embert éltetik és naggyá tehetik. A politikum sem akarhat mást, mint minőséget. VANNAK AZONBAN ELLENPÉLDÁIM: a győzelem túlerőltetett akarása. Az erőszakosság gátlástalan megnyilvánulásai. Ezekre nem lehet megbo- csátóan szemet hunyni, mert azokból a ma is alant zubogó búvópatakokból táplálkoznak, amelyektől traumatikus fertőzéseket kaptunk a történelmi közelmúltban: arról az ateista-materialista, sterilen uralkodásra összpontosító (és nem csak a marxizáló) gondolkodásról beszélek, amely az egyedi emberi magatartáson át a közösségi életet célozza kasztos gondolkodásával, szellemi természetű előítéleteket táplál, még ma is félelmet keltő diszkriminációt terjeszt, megvetést és elzárkózást, képtelen lévén fölfogni és tisztelni a szellemi értékek „emeleteit”, mindent alárendel hatalmi érdekeinek, s ezzel folyton megszakítja a szellem egyetemességének akadálytalan áradását. Ez a létezésforma a körkörös sugárstruktúrájú helyett kemény, zárt és szögletes. Ellene védeni kell a szellemet, éber és leleplező figyelemmel. Sajátos, mennyire át vagyunk járva általa. Még ellene is az „ő” kategóriáiban gondolkodunk, minthogy - modemként - tért hódított az egész világon. A posztmodern eljöttében fedezhetjük föl a spontán szellemi mélység és (testvéri) tágasság alapkövetelményét, ami olyan föltételnek számít, hogy nélküle a szabadság, mint ajándék, el sem képzelhető. A rejtjelezett, féltékeny despotizmus nem lehet megajándékozott. Az írástudók folyamatos árulásának egyik bizonyítéka éppen az a mód, ahogyan hagyják magukat lefegyverezni e tartós ostrommal szemben, miközben a korlátlan szellemi szabadság képviseletében tetszelegnek. Korlátlan szellemi szabadság, ez önellentmondás. A szellem csakis az önmagára vállalt korlátok között tud szabaddá lenni. Az írástudók önmegadásának okait természetesen csak találgathatjuk. Mindenesetre közöttük van a hiúság, a kitüntetett életmódhoz való ragaszkodás, a vezérkedés, az esztétikussá glancolt erkölcsi gyöngeség, és egy különös elvakítottság; ez minden olyan szellemiség velejárója, amely nem hajlandó maga ellen dolgozni, s ha muszáj, élni. Mintha a szabadság valami ellenállhatatlan fehér-örvény volna, amelybe bele kell vesznie az írástudónak, nem pedig súly, áldozat és szolgálat, mely lemondást követel, s bár nyom, olykor nyomaszt, vállalni kell. Hány nemesnek hitt írástudó veszíti el türelmét s csúf fintorokat vág, amint a vallásos hittel s ennek különböző formáival találkozik (ugyanakkor az emberi kisiklásokkal 81
