Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasadi Péter: A szellem védelmében (esszé)
VASADIPÉTER A szellem védelmében NEM VAGYOK SE TÖRTÉNÉSZ, se tudós, „ürge” vagyok, ahogy az meghirdettetett, magyar ürge, aki bele-belebámul a nagy semmibe, be is merészkedik oda, s némi gondolatokkal és versnek nevezett zsákmánnyal hátrál kifelé onnan. Ha hosszabbacska időt sikerül élnie, akkor gyakrabban, mondjuk mind gyakrabban tesz ilyen lépéseket, s közben azt az általános tapasztalatot szerzi, hogy ott vannak elrejtve az igazi kérdések, az igazi válaszok is; a semmiben. Úgyhogy ez olyan semmi, amely nagyon is hasonló egy határtalan tárházhoz, raktárhoz, országhoz, amelybe a szókrátészi demokratizmus könnyedségével mindenki, aki akar, beléphet s nézelődhet, ha vannak kérdései, hogy válaszokra döbbenhessen, ha nincsenek kérdései, hogy legyenek. Tehát az a semmi nagyon is valami, mégis úgy van, hogy láthatatlansága miatt többre becsülünk nála egy látható bolhapiacot, egy masszázsszalont vagy egy tőzsdei kapubejáratot. Ez kezdetben kis, majd egyre nagyobb bajnak, utóbb egyenesen katasztrófának látszik. Azt a semmit vagy országot vagy nem is tudom mit, én közönségesen szellemnek mondanám. Mostanában tragikus módon lakatlan. Megbolygatatlan. Mintha elfelejtődött volna. Használatlan. Kutya se jár arrafelé. Pedig ott a régi és nem is oly régi időkben nagy jövés-menés volt, ezrek cipekedtek kifelé az ingyen folmarkolt esszenciákkal meg zacskó csillámló porokkal, szüntelenül kerülgették egymást a polgárok. És ami a legszebb, nemcsak hoztak, vittek is. Ezt-azt, szelencében kocka alakú ragyogást, összetekert rongyokat a „könyvtárból”, sok okosságot könyvlapok közé préselve, és szép csöndben, lábujjhegyen el is tűntek a szellem foszforeszkáló ködében. Olyan volt akkor az a tárház, mint egy méhes. Ma? Még az is alig hederít rá, aki említi. Megszűnt a szellem árucseréje. Alig akad, aki bejár oda, s aki bevinne, szinte nincs is. Mi történt itt? KÉNYSZERLESZÁLLÁS. Kényszerű alászállás a hús, az apátia, a nyers anyagiság poklába. Győzött (s hogy haldokolva tette ezt, az abból látszik, hogy ma már hirtelen-hulla) a barbarizmus, a minden szellemi gyűlölete, a spontán módon kifuttatott tehetségtelenség, a tudatlanság, a betonfejűség, a differenciálatlanság; beleegyezve elterültünk. Iszonyú árat kellett fizetnünk azért, hogy elfogadtuk: lehet középszerűen is élni. Sőt, meg-megértettük, hogy aki - elkacsintva magát - csak tetteti a középszerűt, simán megy előre. Nosza. S miután riadtan vettük észre, hogy a nagyszerűség ágai ki-kidugják belőlünk a fejüket, elkezdtük idegesen vagdosni az ágfejeket, s vártunk. Titokban általános folfordulást reméltünk, s itt-ott tettünk is érte, de az egyre késett. 77
