Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

híres énekről tűnődött, a magyar irodalom politikát formáló szerepén töprengve. De Marcus Aurelius? Miként jön ide a sztoikus császár? A császárkodásba láthatóan beleunt, ám posztját példás fegyelemmel betöltő császár?

„Fáradt forradalom”-ként jellemezte Csoóri egy híressé vált szókapcsolásával a nyolcvannyolcas-nyolcvankilences esztendő izgatott értelmiségi mozgalmait. Azóta már nyilvánvaló, hogy a Nagy Átalakulás rendezői és főszereplői (sajna) sokkal inkább voltak fárasztóak, mintsem fáradtak. A nyolcvankilenc második felében induló vagy inkább ekkor rákapcsoló választási hadjárat, az átverős népszavaztatástól a gyalázkodó és gyalázatos plakátokon keresztül el egészen Ráday Mihály neiytélén kiütéséig az utolsó pillanatban, ez az egész hosszú és modem menedzseri fifikával megvívott, ám hamisítatlanul magyaros korteskedés sem a fáradhatatlan főszereplőket, hanem az országot merítette ki. Kilencven nyarán azonban elcsitulni látszott a kortesdüh, elcsitultak „az elhamarkodott pártosodás kocsmai jelenetei”. Az új kormány kapta meg a kért türelmi időt, vagy egyszerűen csak mindenki elment nyaralni? A lényeget tekintve mindegy. Aki belefáradt a hadakozásba, az most nyugodtan elvonulhatott úgy, hogy ne kelljen magát posztjának elhagyásával vádolnia. A sztoikus császár, ahogyan Elmélkedéseiben elibénk áll, bizonyosan nem hagyott volna ki egy ilyen pillanatot. „Szégyen, ha a Lélek elébb belefárad az élet gondjaiba, mint a test” - jegyzi fel a Hatodik Könyv 29. pontjában.

„Ha nem vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sujtátos díszmagyar nélkül, de sujtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva” - olvasható a Nappali hold legelső napján. „A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó »orvgyilkos« mondattal küldte utolsó verseskötetét: »Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.« ...Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus?” - kommentálja csoóris-komolyan ezt az orbánosan-tréfás mondatot. Itt következik azután a Herczeg Ferencre való utalás. S nyomban ezután indul a Július másodikai bejegyzés: „Már harmincadik órája rejtőzködöm...”

De ezt csak a rend kedvéért jegyzem meg, világért sem akarom holmi divatos dekonstrukció látszatát kelteni. Egyszerűen elhiszem Csoórinak, hogy elfáradt. Hogy aztán a Lélek inkább vagy a Test? És hogy valójában fáradtság volt-e ez a fáradtság? Azt már nem a recenzens tiszte fejtegetni. A recenzens kötelessége viszont figyelmeztetni, hogy a nappali-hold-metafora meg az utalás Csokonai „tárgyiasuló, érzéki, csámpás és tündérkedő” nyelvére egyazon oldalon jelentkezik, közvetlenül egymás után. A két metafora - mert hisz a jó Vitéz ágrólszakadt tündérkedése is az - vetélkedik egymással, amit még megerősít mindjárt az utalás Pilinszkyre, aki a nappali hold fagyos, fehér fényével

790