Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Lőrinczy Huba: A polgár meg a kutyája avagy a zendülés viszolygó dicsérete (Márai Sándor: Csutora) (kritika)
epigon voltát, invenciójának önállótlanságát és szűkösségét tanúsítják ez egybehang- zások, e közeli vagy áttételesebb kapcsolatok, hanem a két író élménykörének, világ- és emberképének rokonságát. Nem „kölcsönzésként” kell őket számon tartanunk, hanem oly - tudatos avagy szándéktalan? - vallomásként, amelyből kitetszik, miért épp Kosztolányit választotta mesteréül a Párizsból hazatért Márai, s miért hódolt neki - elárulja a Föld, Föld!... (106—123.) - hajlott korában is, gyaníthatón élete végéig. A Csutora adta kép a Krisztináról egyébként árnyaltabb és tágasabb, mint az Édes Annáé. Köszönhetőn a címszereplő „kikövetelte” sétáknak, Márai regénye nincs olyannyira bezárva a bérház és a lakás falai közé, mint a Kosztolányi-könyv. Róva a kutyával a városrész jellegzetes utcáit s a Vérmezőt, föltárul a vidék megannyi furcsasága, s színre lépnek mind „az őrültek és különcök”, kik a környéket benépesítik. A narrátor éles szemű s ironikus megfigyelő. Elaggott, diszharmonikus lakónegyedet lát, különös, többnyire elaggott és anakronisztikus figurák sokadalmát. Idegenül, kényelmetlenül érzi magát e tájon, s ámbár a szenvedés, az elesettség látványai rendre megejtik, szánalomra indítják, feszengő kényszeredettséggel halad a torzképek panoptikumában. A halálraítéltség, a hamaros elmúlás sejtelme leng a Krisztina, e megvénült, rosszul vagy alig-alig polgárosult kisvilág fölött - főként az „Ifjúság” című fejezet ad számot erről —, s a rossz közérzet, a baljós sugallat a történetmondó lakta bérházba, sőt, otthonába is beköltözik. Bogaras, groteszk, időből kiesett, nyomorodott életű és lelkű lények tanyája az épület, s közülük - függetlenül a kettejüket szembefordító, ádáz és irracionális gyűlölettől - csak Telkes úr és Zsombolya kap méltányló, rokonszenvező hangsúlyokat is. Indulataik és rögeszméik ugyan komikusak s viszo- lyogtatók, ámde mesterember voltuk (egyikük asztalos, lakatos másikuk), „a halott anyag”-ot szenvedéllyel s hozzáértőn formáló elszántságuk heves érdeklődést s elismerést csihol a narrátorból, fölkeltvén benne a sorsközösség, a távoli atyafiság érzését (84—85., 91.). A ház többi hóbortosa csak a törpítő, elhárító iróniából részesül, s a regény nem hágy kétséget afelől, hogy az elbeszélő otthonában is csupa csodabogár, ilyen-amolyan eszelős lakozik. Egy életforma és -stílus, egy mentalitás, egy férj-feleség kapcsolat lassú romlásáról, csöndes válságáról ad hírt a könyv egésze - tréfás, játékos modalitással, mégis ítélkezőn. Magát, önnön esendő és nevetséges lényét, „kétes”, írói-újságírói ténykedését sem kíméli a narrátor, úgyszintén nem a körötte létezőkét. A fővárosi, polgári helyett inkább álpolgári élet karikatúra voltát, sivárságát és sznobizmusát, pótcselekvéseit, értelmetlen és tartalmatlan szertartásait tűzi tollhegyre a Csutora, diszkrét megvetéssel: az ünnepek és a családi kapcsolatok formalizmusát, gépies rutinját, az ebtartás divatját, a bridzspartik és a pszichoanalízis elharapózó mániáját - „az epigon-kor” (78.) megannyi jellemzőjét. (Márai - kivált pályakezdő regényeiben - maga is sokat okult és hasznosított FVeud tanaiból, e könyve viszont gyilkos gúnnyal ábrázolja a lélekelemzést vallássá spiritualizáló avagy unaloműző társasági játékká züllesztő sarlatánokat: 105-111.). Ily viszonyok közt nem meglepő, ha a történetmondó - „az úr” - Kelet és Nyugat mezsgyéjén, „... az alkonyodó nyugati birodalom egyik utolsó sétaútjá”-n érzi magát a Váci utcában (17.), nem meglepő, hogy „Az a szédülésszerű érzés, mely élete keretei fölött régebben néha elfogta, mintha halott és éppen csak a tehetetlenségi törvény által összetartott formák között élne, most már nem is hagyja el. Valami elmúlt” (64.), s az sem, hogy „... a negyedik rend diadalmas vigyor”-át véli megpillantani karácsonykor, a lakásába tóduló alantasabb sorsúak arcán (32.). A Csutora - a maga „tréfás” módján - Márai rossz előérzetének megvallása. A bomlás, a válság miért torpanna meg az otthon küszöbénél? A család csonka, mert gyermektelen, a szerelem régesrég elszökött „az úr” s „a hölgy” frigyéből, s „az értelem parányi lámpása” nem mindig igazítja el őket „az ösztön és a szenvedély nagy homályában...” (111.). Egymással, de inkább egymás mellett s nemegyszer egymás ellenében múlnak napjaik, a házasságokat oly gyakran összepántoló megszokás, 772
