Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
féle magakellető táncot lejt, érzéki alakok. A combnál kiszélesedő lovaglónadrágjukban, a lengő, magukat kellető lépteikkel, a felcicomázott tribünjeikkel vibráló erotikát árasztnak, mégha rémületes és gyűlöletes erotikát. Ezzel szemben a magát kommunistának nevező garnitúra, amely valóságosan jelent meg az életemben, ijesztően asze- xuális, akár egy acélcsavar, amelyre ráerőszakolják a túl szorosan illeszkedő anyát. De ez az aszexualitás is szexualitás, ahogy a nemlétezö - például a mesebeli - város is fajtája a városnak, különben nem nevezhetném városnak. Tudom, hogy itt látszólag az őrület határára jutottam, olyan kifejezéseket használok a dolgok megnevezésére, hogy a józan ember csak rázza a fejét: miféle összefüggés van a nemi élet és Göring vagy Sztálin járása között? De tartok tőle, hogy gyakorlott lélekgyógyásznak olyasmi jut inkább az eszébe rólam, mint a sebésznek, aki felvágja a hasat és így szól: szép rák. Ki van hát a szálkeresztben? Mikor Aladdin kiszabadította a szellemet a palackból, már mindennek vége volt. A szellem már mindenkit meg akart ölni, nemcsak azokat, akik bezárták. Haragjában, hogy annyira reménytelen helyzetbe került... A szálkereszt az én akkori haragom jelképe. A gyűlöletemé, mely 1947 és 1988—89 között, abban a végtelennek tűnő korszakban láthatatlan fegyverként irányult mindazok ellen, akik közvetlenül vagy közvetve a hatalmat gyakorolták, és ma már nincsenek sehol. Akkor hát miért most az a cím? Mert nem is róluk volt szó. Helyettük ma lehetnének mások, és érzem is ugyanezt az érzést velük szemben, de már nem játszom vele úgy, mint régen. Mert nem elsősorban arról volt szó, amiről szó volt. Külvilág és belső világ elválaszthatatlanok egymástól, és hatalom és érzékiség sem különíthetők el, legfeljebb a gyakorlatban. A gyakorlat azonban nem minden. Játék volt ez az ábrándozás, önkielégítő játék képzeletbeli farkammal, a fegyveremmel. Tehát kiről volt szó, és miért a cím? Talán apámról is. És arról az eredménytelen törekvésemről, hogy személyében megtaláljam a mintát, amelynek nyomán nemcsak férfi, de felnőtt is lehessek. Persze az is lehet, hogy éppen megtaláltam a mintát, és ez volt az, a szálkereszttel. Valami kétségtelenül történt azon a hajnalon, amely a születésem és a fogalomalkotó képességem kialakulása között terül el. Vagy úgy, hogy nem sikerült, vagy úgy, hogy éppen így sikerült... De mindenképpen erős indulat maradt belőle vissza, mély harag vagy mélyről jövő feszültség, melyben egybeolvad indulat és indulat tárgya. 1939 táján, három évesen, az egyik reggeli és apám távozta után azt kérdeztem anyámtól: „Warum habe ich eigentlich einen Vater?”* Talán éppen kikaphattam tőle valamiért, amit ő, a maga egyszerű, tekintélytisztelő és e tiszteletet elváró lelkében a legjobb szándékkal tett. A testvéremnek mindez meg se kottyant. Én ugyanazokban az években levizeltem a házmester fejére a negyedik emeletről. Nem állítom, hogy nem sikerült azonosulnom apámmal. Bizonyára szerencsém volt: annyira azért azonosultam vele, hogy nem mentem fejjel semmiféle falnak. Annyira azonban nem, hogy ne lássak vörös, lüktető ködöt magam előtt, ha valaki velem szemben legyőzhetetlen fölénybe kerül. És 1947-től, tizenegy éves koromtól és kamasz eszmélésemtől kezdve, amikor megjelent előttem végre a külvilág, és elkezdtem volna benne mozogni, és azt reméltem, felszabadulhatok, szembetaláltam magam a kommunista rendszerrel. ♦„Tulajdonképpen miért van nekem apám?” 759
