Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)
intek, akkor az elhagyatottságnak és vele a megértésnek intek búcsút, számomra nincs más remény, mondtam magamban. Az állomásra beérkező vonatok zaját hallottam, elhatalmasodott a málló levegőégben a zakatolás, aztán elhalt, mint egy villámsújtotta kéz. És a nyomorék, búcsúzó kéz, kezemnek egy tétova mozdulata abban a pillanatban mintha valóban a kisfiút kereste volna, a vak kisfiút, akárha a gyermekkor emlékeit, a kitapintható bizonyosságot kereste volna egy álomban... Mondj valamit, szóltam fennhangon, ahogy ezt szokássá tettem, kínos szokássá, ha évente egyszer vagy kétszer menthetetlenül elérzékenyültem, akkor, mondtam magamnak, mondj valamit. Visszatérnek az árnyak? Egy árny is visszatér a testbe, vagy csak az elmét borítja el...? Tudom is én, suttogtam, és nekivágtam, megint csak túlzás, újfent az útnak. Szelíd, de elszánt kísérlet; hullt levelek kavarogtak és súlyos homokszemek a konok esőben. Egyre inkább nyilvánvalóvá lett számomra, hogy az úristent ugyanúgy mulattatja semmirekellőségem, ahogy a hosszú, esősnek ígérkező ősz, és ugyanúgy megnyugtató számomra, bár hát mikor is voltam én utoljára zaklatott, hogy istencsapásszámba vesz engem, a természet elkurvult udvarában a melodráma öngyilkos bohóca lettem halálra sírt szemében, gondoltam, majdhogynem nevetve, merthogy szeret engem. A víz most már szakadt a mennyből, igen, szakadt, ez a helyes kifejezés, és mintha a moirák szövögetnék lépteim hálóját, csetlettem, botlottam, estem, keltem, végül is eljutottam az ivó melletti sikátorig. Fázós áhítattal pillantottam meg egy rózsaszín biciklit a sárban. Szépen alakul minden, dünnyögtem, a Vörös Gólya elnevezésű kocsma mellett, a Fehér Palack utca előtt egy apróka, rózsaszín kerékpár... Egyike vagyok a férfiaknak, akik nem szoktak oda hugyozni, most mégis bentebb merészkedtem a szűk utcácskában, ami tényleg egy hosszúnyakút utánozva nyúlt bele a pályaudvar rakodóterületébe. Az utcácska fehérre meszelt falai szélén még maradt némi tüdőfa, papvirág, és ahol megállt a víz, békakorsó; a legvégén pedig egy kecskefűz esetlenkedett, a törzse mellett előviláglott egy szőkehajú kisfiú koponyája. Olyan testtartással aludt el, mintha csak meg akarná szagolni a szürkéskék hajtásokat, ujjaival csak morzsolgatni a néhol szikkadtnak tetsző földet. Sietve hagytam ott a tízévesforma fiúcskát, majd tarkómra lökve rozzant kalapomat benyitottam a kocsmába. A sötét zug hallgatásba merült egy időre, amelyet én igen hosszúnak találtam, meglepődten figyeltem az öreg falióra tiktakolására, aztán kicsit reszketeg hangon megszólaltam, mondtam, képzeljék, megtaláltam a vak kisfiút. A kocsma félhomályában az ólomtestű munkások és mesterek csillámló tekintete végtelenül elviselhetetlennek tűnt. Hallgattak, néztek rám „kapatos” bizonytalankodással s némi derűvel szemük sarkában. Megismételtem, mondtam hogy itt van, odakinn a Fehér Palack utcában, alszik. Micsoda gigászi idióta, ordított fel valamelyik jobban öltözött férfi a biliárdasztal végénél, és mintha csak erre vártak volna, az egész ivó elképesztő hahotában tört ki. Részeg állat, hallottam a társától, kit találtál te meg...? Vén fasz, nyúlt nevetve stampedlije felé, ennek teljesen elment az esze! A kocsmárosné felé fordultam, megkérdeztem, hát nem maga szólt, hogy keressem meg a fiúcskát...? Hagyja el, öreg, ti meg hagyjátok már abba, válaszolta egyszuszra lucsokká ivott hangján. Adna egy grogot, támaszkodtam a pultra, mintha mi sem történt volna, a piros svájcisapkás, fehér köpenyes 715
