Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)
SOLYMOSI BÁLINT A kereskedő Aznap a szokásosnál hamarabb voltam kénytelen az üzletet bezárni. Egyáltalán nem bántam. Úgy tetszett, elveszendő idő lehetne csak minden további. Az önmagát is leromboló idő; tárgyak rossz csöndje. Érintetlen, meghatározatlan vett körül életem leghosszabb napjának ez a tétovázó délutánja, mégis úgy, mintha egyre melegebb fűben feküdnék. Félkönyékre támaszkodva feküdtem a dámajáték mellett a posztóval letakart ásványgyapoton. Azon gondolkodtam, írok a volt feleségemnek a várakozástól kissé epés levelet, hogy túl soká marad távol, de hogy ez csak egy érzet, bár eléggé „komplett” érzet, mely előzmények nélkül lett rajtam úrrá az utóbbi órákban, és most arra kérném, írja meg, mikor ment el pontosan, mert nem emlékszem. Aztán eszembe jutott, hogy nem tudom a címét, fogalmam sincs, hová lett annak idején a feleségem. Egyébként is fölösleges lett volna megírni azt a levelet. Mást se teszek már, gondoltam, mindent ejtek. Szóltam a gyerekeknek, hogy kapkodják össze a szerszámokat meg a bontott cementeszsákokat, és hajítsák be a raktárba, a kalyibám egyik különkerített részébe. Még a munkák befejezése előtt eleredt az eső, és ilyenkor az építkezésen dolgozók sokkalta hanyagabbnak mutatkoztak, holott szárazabb napokon sem állíthatta róluk senki, hogy mániás pontossággal tevékenykednének; rendre kinn felejtették a holmijaikat, és nem csak a „cég tulajdonát képező” anyagokat, azokat természetszerűleg a segédmunkások, hanem a mesterek is, gyakran a munkájukhoz elengedhetetlenül szükséges szerszámaikat. Nekem már persze nem voltak, és már jó ideje nem voltak ilyen önbecsapó álmaim, hogy valami is volna, ami elengedhetetlen, azonban egy mesterembernek szükségszerűen kell legyen néhány elegedhetetlenül kedves, neki kiváltképp értékes, megszokott, kézhez álló szerszáma. Azt gondoltam ugyanis, hogy van néhány makacsul vissza-visszatérő, mohó és nagyravágyó álmuk is, különben miért volna mesterember az ember. Én nem voltam mesterember. Álmaim sem voltak soha. Ivóvíz, vasárnap délelőttönként egy rendes fekhely. Guggolni sem lehet mindig. Szegény anyám, szoktam volt mondogatni magamban, csatomatöltelék lettem, szemfényvesztő. Javamra írható ugyanakkor, hogy a munkások igyekezete szemlátomást gyorsan, visszafordíthatatlanul renyhült, így egyre több begyűjteni valónk akadt. Nekem meg a gyerekeknek. Néhány üveg pálinkáért, pakli cigarettáért, vagy otthonról hozott elemózsiáért visszakapták mindazt, amit akartak, kivéve, ha valamit már a fényképésznél be nem váltottam papírra, ceruzára, vagy valamiféle logikai játékra, például dámajátékra. Az is előfordult, hogy valamelyik kölyök elcsent egy faráspolyt, egy spaknit, vagy néhány doboz zománcfestéket. Talán nem volt megfelelő számára az a 711
