Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
Ragyogó idő volt. Kiválasztottunk egy kényelmes helyet, ahol aztán leterítettem a kabátom. Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon vidáman és kulturálisan ment. Hanem vodkát, azt nem akart inni. Alig tudtam belekönyörögni egy fél kupicával. A többit egyedül kellett megigyam. Aztán elkezdtem követelni tőle, hogy normálisan elégítsen ki, ahogy egy férfit illik. Aszongya erre:- Nálunk az ilyesmi nem szokás. Tisztességes nő vagyok, nem pedig valami utcalány. Sétálni hívott, társaságnak, abba bele is egyeztem. De semmi másnak helye köztünk nem lehet. El tudom képzelni, hogy maguknál, Oroszországban másként van, és bárki bárkivel hentereghet. De itt nem, ezt tessék felfogni. Azzal fölállt, begombolkozott, feltette a kalapját. Aztán aszongya:- Elnézést, de itt az ideje, hogy hazamenjek. A gyerek is egyedül van. Úgy gondoltam, eltöltők magával egy kis időt, kellemesen elbeszélgetünk, mégis van az embernek társasága, nincs egyedül. Maga másra gondolt, én is másra. Sajnálom. Ne haragudjon rám. Számomra ezek komoly dolgok és vigyáznom kell a tisztességemre. Híj, felbosszantott, de nagyon. Talpra ugrottam és aszontam neki:- Ostoba burzsuj disznó vagy! Beszoptátok mind a kapitalisták és a papok fasiszta propagandáját, teljesen elvadítottak benneteket! Nélkülünk azt se tudnátok, mi az a szabadság, fogalmatok se lenne a világról. Meg az igazi kultúráról! Mi hoztuk el nektek a szabadságot. De te, buta tyúk, nem fogsz fel semmit, úgy átitattak már mindenféle imperialista babonák! Elvörösödött, aztán aszongya:- Akarja tudni az igazságot? Akarja? Hogy mit hoztak maguk Oroszországból?!- Naná - bólogattam. - Mondja csak. Nálunk szólásszabadság-van.- Hát legyen - aszongya. Nem is mondja már, egyenesen ordít: - Éhínség, mocsok, tetű, nemi betegségek és terror! Ézt hozták! Mit is hozhattak mást, mint aminek bőviben vannak!?- Szóval, terrort hoztunk, he?! - sziszegtem és éreztem, hogy teljesen elborul az agyam.- Azt! - kiabál tovább. - Az emberek félnek kilépni az utcára. A nők rettegnek egyedül járni. Folyton csak rablás, gyilkosság, lopás. Mindegy, hogy nappal van, vagy éjszaka! Tessék, most mondja meg, kinek köszönhetjük mindezt?! Belenéztem jól abba a burzsuj képibe a tollas kalapja alatt. Hátraléptem, hogy nagyobb lendülettel rúghassak abba a hájas, kapitalista hasába. De hát eszembe jutott, hogy mégiscsak tiszt vagyok, és a Vörös Hadsereg mundérja van rajtam. No, gondoltam, lássa kivel van dolga! így aztán csak ököllel húztam be neki egyet. Ez meg, akár a liszteszsák, sutty, a földre. Nahát, a mi bárisnyáinknak szeme se rebbent volna. Hiába, mingyár látni: burzsuj rihe- rongy, semmi tartása nincsen! Abszolút megvetéssel kiköptem felé és vissza se nézve, büszkén távoztam a színhelyről. Ettől fogva még csak nem is néztem a piac felé. És egyáltalán: rá se rántottam többet a burzsuj nőkre. Ezek a mi szovjet bárisnyáink mégiscsak összehasonlíthatatlanul jobbak és kulturáltabbak. Úgy bezony. 65
