Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Erdődy Edit: Vathy Zsuzsa: Szívrepestve (kritika)
ERDŐDY EDIT Vathy Zsuzsa: Szívrepestve Új kötetében, melynek a talányosán szép Szívrepestve címet adta, Vathy Zsuzsa hű marad korábbi, kísérletező önmagához, s hű ahhoz a formai, stílusbeli igényességhez is, mely sohasem elégszik meg bevált formamegoldások kitaposott útjaival, s a rutin kényelme helyett a kísérletezés kockázatait is vállalja. Itt is, mint korábbi írásaiban, az írónő újra meg újra megküzd a történetmondás nehézségeivel a kifejezés érvényességéért és hitelességéért - a múltról való beszéd kapcsán éppúgy, mint a zűrzavaros jelen idő, az itt és most epikus megjelenítésének lehetőségeit keresve. A novellák egy része a gyermekkori világ, a polgári miliő, a családi mikrokozmosz felidézését folytatja, azt az önéletrajzi fogantatású, személyes hangütésű, a megélt élmény elevenségével ható prózát, melyben az írónőnek apró, hétköznapi élettények- ből, a mindennapok jelenség-világából sikerült érvényes, autentikus világot teremtenie. Az elbeszélői magatartást itt még elsősorban a kritikus szembenállás határozta meg - a hősöket pedig a generációs szembenállás, az életmód- és mentalitásbeli különbségek polarizálták. A Szívrepestve múltidéző írásai a személyes hang, az egyes szám első személyű előadásmód ellenére pontos és szenvtelen lélek- és környezetrajzot adnak, melyek tárgyilagosságra, elemző tárgyiasságra törekedve mérik fel a múltat. Úgy látszik, az elbeszélő túl van az érzelmi, indulati viszonyulás stációin, túl az ifjúság lázadó nekifeszülésein. Nem érzékenyül el, nem hatódik meg akkori önmagán sem: kívülről, elemző objektivitással szemléli a hajdani, betört fejű gyermeket, idézi fel annak testi-lelki szenvedéseit. Teszi ezt úgy, a Vasárnap délután című elbeszélésben, hogy eközben a környezet és a többi szereplő a gyermek nézőpontjából, az ő tudatán átszűrve jelenik meg, sokszínűén és érzékletesen. Még a meghitt családi testmeleg is sajátosan távoliként, az emlékezötől mintegy függetlenedett, különvált hangulatként jelenik meg — az epikus távolságtartás és a külső elbeszélői nézőpont következményeképpen - a Condra című írásban. Talán ez a novella valósítja meg a legmagasabb színvonalon a kint és bent-nek, a beleérző élményszerűségnek és az objektív rálátásnak ezt a sajátos kettősségét. A gyermeki lélek finom rajza, az élmény és a befogadás folyamatainak rendkívül érzékeny és árnyalatos felidézése is a kötet egyik legjobb darabjává teszik ezt az írást. Máskor viszont épp a személyes líraiság, a gátak nélkül áradó érzelem válik formateremtő tényezővé. A Reggel, este vagy napközben az utcán mintha tudatos kontrasztot akarna teremteni a mottóul választott Camus-idézettel, a szenvtelen távolságtartás hűvösen tiszta pozíciójával. Megkapó líraisággal szólal meg itt az édesanya elvesztésén érzett, csontba-zsigerekbe markoló fájdalom. Egyetlen lélegzetvételre elsírt panaszáradat, megválaszolatlanul meredő kérdések sora perli vissza az eltávozottat, belső intenzitásnak, és a külső forma fegyelmének ritka egyensúlyát valósítva meg. Egyszerű tárgyakból, apró és jelentéktelen dolgokból építi fel itt is azt a mikrokozmoszt, mely korábban önálló teljességként működött - mely azonban középpontját veszíti és visszavonhatatlanul elenyészik az anya eltűnése nyomán. A személyes hangú, visszaemlékező vagy vallomásos jellegű attitűddel szemben a kötet számos írása épp ellentétes elbeszélői törekvésekről tanúskodik: az általános érvényűség, az absztrakttá való stilizálás felé mozdítva el a történetmondást. Az 679
