Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán V. (esszé)
KURUCZ GYULA Kelet és Nyugat határán V. Furcsa dolgokat produkál a „kommunikáció kora”. A totális tájékoztatás, az információ mennyisége más pályákra készteti az emberi befogadást. A dolgok tudomásulvétele, normatív értékelése lép az előtérbe, miközben mind távolabb kerül az átérzés, az átélés, a személyes részvétel. A média belső szokásrendje által közvetített közlés ugyanilyen egyezményes úton és módon kihívja a normatív választ is: tömeggyilkolásra sajtóvisszhang és tiltakozó felvonulás, nyomorra a közvetítés szintje szerinti a reakció. Ám a háttér, az emberi motívum kimarad. A megértésre, teljes megértetésre nincs már mód, nincsen idő. Magyarázható ez a reflex, hiszen ki kívánhatná meg minden embertől, hogy korunk minden keservéből személyesen vegye ki a részét? Ez rendben is lenne, a baj csupán az, hogy így iszonyatos lesz a média hatalma, s a tömegesség miatt egyre csökken a konkrét közösségvállalás, a világ egymástól távolodó szintjei között egyre növekszik a távolság. Kézzel tapintható ez Berlin két oldalán, Németország két felén. Valahol, az agyak hátsó rekeszében tudatos még, hogy mintegy 110 000 Stasit foglalkoztatott a keleti elhárítás, s e főhivatású csapathoz mintegy félmillió „segítő” kapcsolódott félhivatalosan. Talán lehívható információ, hogy Berlin keleti felében a felnőtt lakosságból mintegy 200 ezren voltak kapcsolatban az elnyomó szervezettel, ámde ki méri fel, hogy ez családokra kivetítve micsoda terhet jelent egy másfél milliós város új korszakára. Nem a megújulásra, dehogyis! Hanem azokra, akik ilyen múlttal akarnak megújulni! A művelt nyugat nézi a jelenségeket és nem érti őket. Hogyan is érthetné, hiszen nem kellett megszenvednie. Ki vethet rá követ ezért? Ki kérheti számon rajta? Másféle életutak futnak egymás mellett, érintkezési pontok nélkül. Nyugat technikája a gazdaság, a szociális háló, a kereskedelem, a szabad piac megszervezésére terjed ki, s leköti erejét, hogy ezt sikeresen működtesse. No meg, hogy sikereiből fussa a másik, bénult, bukdácsoló fél segítésére. Kelet ugyanilyen tanácstalanul nézi a túlsó oldalt, s nem érti, hogy nem értik. Sérülések, sértődések születnek, futószalagon. Talán egyik fél hibájából sem, egyszerűen így adja a helyzet. Magamon érzem, mennyire lehetetlen „igazságot tenni”, hogy az igazságok mennyire eltávolodtak egymástól az élettechnikák módosulásával, hogy a társadalmi közlekedés elvonttá válása mekkora szakadékokat teremt. Amilyen riasztó a nyugati oldal olykor pazarló gazdagsága, ennek intézményesülése, olyan riasztó kelet totális múltjának hatalmi őrülete. Megtestesül ez Reiner Kunze költő dokumentumkönyvében (Deckname J^yrik” - Fedőneve „líra”). A hetvenes évek első felében az NDK-nak mintegy száz 59
