Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Tandori Dezső: Dzulio és Kfaaf (próza)

ascaran, jól elvitt minket Huascaran, nem baj, várom Kojac és Rambo futását, s van egy jónak ígérkező sorozat, ki sejti, persze, hogy mind a három esélyes bejön: Rih, Red Runner és Nux nyeri a három utolsó futamot Badenben, most egy hete, de hát ki hitte, hogy előző nap mikor alkalmi ismerősömmel, akivel talán a Krieauban találkozunk az őszön, s akinek barátnőjét is isme­rem már, vagy alkalmi barátnőjét, mesélek neki Baden-Badenről, ahol még nem jártam, de akreditált újságíró vagyok, ők maguk akreditáltak, a Semmi Laphoz, innen senki, elküldözgetem nekik, baden-badeni akreditálóimnak, amit Badenről írok, amit egyáltalán írtam Dzulióról és Kfaafról, Sam Grand- champ-ról, Sir Actionről, Suave Dancerről, sok száz lóról, huszonvalahány versenypályáról, százvalahány versenynapomról. Budapesten? A Kincsem Parkban egyszer voltam kint. Azt a pénzt nyertem, ami a kimenő és a visszahozó taxi árkülönbözete volt. Hatszáznegyvenért vittek ki, kettőkilenc- venért hoztak haza. De a legnagyobb kockázatot, mondom, ahogy ezen ne­vetünk, én az egyik ülés mellett (fentebb kimaradt: ki hitte, hogy előző nap az első három futam az 5-ösé?!) a sarkamon guggolok, később ürül hely, föltelepszem, jobban beszélgetünk, négyesben, a legnagyobb kockázatot mégis akkor vettem magamnak/ra etc., mikor nyolcévesen eldőlt: író leszek. Neve­tünk. Dzulio nevére nézek. Az idén volt pár ilyen dolog. Rögvest a télen, hogy az ügetőn először voltam kint ez évben, megvettem a Traber Zeitungot, és ott volt Vincennes-ről, Párizs, hogy a Prix Amerika lefutott verseny, kidőlt Poroto, a titkos esélyes, aki Tenor de Bauné-t megszoríthatta, sőt, legyőzhette volna. Egy bicsaklás... porcleválást hittek csak... de törés volt... gazdája elal- tattatta. S alig emésztettük meg Poroto halálát, írta a lap, már jött a kö­vetkező csapás. Szintén a nagy Tenor ellenében indult volna mindannyiunk kedvence, Sancho Panza. Sorra nyerte versenyeit. Most azonban a harmadik kollapszus érte utol/t szenvedte el. Pályafutásának alighanem vége. Legalább nem altatták el, mesélem. Mondom mgé: Cheltenhamben láttam totál szemből egy lovat meghalni. Lejöttek, negyvenezer ember előtt, az utolsó akadályról, nem jut eszembe a ló neve, íróasztalom alatt-körül-felett-mellett mindenütt: Paris Turf, Sporting Life, Traber Zeitung, Sport Welt, halmok, de mostan nem szedem elő, pedig az ujjhegyeimben a neve, a zsokét féltettük, az felállt, a ló maradt mozdulatlan. Szívroham végzett vele. Mesélem, hogyan keve­redtem ki tavaly először ügetőre, aztán galoppra. Olyan furcsa, a halványzöld, Habsburg-a-kora favázas badeni épületek hátsó fertályai körül ücsörögtem nemrég, fogadtam a csak helyre jó Vienna Prestige-t, még a badeni vonaton is emlegetik, félóráig, mekkorát tettem rá, és nyert, nyert, én helyre játszot­tam, így is jó volt nekem, igen ám, de ellanyhultam, és Kojac-et, akivel sokkal többet lehetett volna nyerni, szintén helyre tettem csak, nem voltam harapós, és a hármasbefutóm a Rih-futamban - Rih, Muskoka, Prestige, 2-1-7, a 217-es szobaszámom okán -, hát az is csak tíz schillingre volt, de mindegy, ez azért nagyon szép, alig másfél év alatt külföldön a harmadik hármasbefutóm, (már ezt az írást is elhagytam, már nem ugyanaz többé, már „az” az) az élet pedig ilyen: de furcsa, olyan halványzöld-épület-möge kerítés-és-gesztenyesor szinte a gyerekkorból, az a magány, a gyerekkori magány egy nagy balatoni telken, esősen, ahogy a szüleim először hagynak magamra, hatévesen, be vagyok zárva egy kamrába, sírok, nézek ki a fejnyi 53

Next

/
Oldalképek
Tartalom