Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Gál Ferenc: Néma formák (Darvasi László: Horger Antal Párisban) (kritika)

sem, másoknak sem volt adott. Amit önmagában talált. „Költő vagyok. Eszköze, része / az általános tapasztalatnak. / Én adom azt, amit. Úgy, ahogyan. / De a költészet csak azért érdekel, / mert rólam is szól, ha szól’ (Akvárium).

S ha szól, úgy áttételesen szól, lévén „maga az »élet« valóban ábrázolhatatlan, de viszont ezt az »ábrázolhatatlanságot« magát, mint konkrét tényt, hozzá kell kapcsolni minden ábrázoláshoz, hogy avval együtt adjon hiteltérdemlö egészet.” (Szentkuthy Miklós: Prae) Darvasi Lászlónál ez az önreflexió oly mértékben uralkodik, hogy már-már felveti a lehetőséget; ez a beszéd- és létezésmód önnön eszközeivel kioltja magát - a szöveg, a személyiség alapvonása lesz. Lassacskán várható: felbukkan a metareflexió fogalma is. „Minden érintésre vár, de az érintés nem / tűr meg látványt, mert az, ha valóban tiszta / és elvakult, feltétlen azonosulás, ÉN! ÉN! ÉN!” „A leírás nem segít” tehát. Marad az „írás, ami pedig így jelentés nélküli, / maga maga, / mítosz. / Ez az! // A mítosz legmélyebb erkölcse, / hogy nem írok az esőről, / nem csinálom, az esőt, hanem magam leszek eső. / Az-e. // Sajnálom, máris kimondtam” (Horger Antal Párisban).

Talán érdemes erről a pontról rámutatni néhány dologra. Egy: az hogy mítosz nélküli korban mítoszról egyáltalán beszélhetünk, úgy tűnik, részben legalább a néma formáknak köszönhető. „Bennünk van” az a (szemantikai) hely, terület, melynek birtoklása éppen a beépített bizonytalanság miatt közös élmény lehet. Kettő: látás- és (leh'rásmód következetes azonosítsa, valós és írott világ állandó egybejátszása, szétválasztása domináns írói fogásai a szövegeknek. Három: mindez annak lenyomata, mi az: tájékozódni a világban egy nyelvvel, amiben szintén meg kell még tanulni az irányokat. Hogy a gondolat mozgása, mely egyszerre feltételezi mindkettő ismeretét, így elkerülhetetlenül (legalább részben) véletlenszerű.

Jelzi ezt a kötetben a véletlenről való beszéd is, érzéki formához azonban csak a megszokott logikai, nyelvi pályák megbontásával, kiiktatásával jut. Amikor előttünk áll, hogy „az igazi pozitívum mindig két dolog viszonya, mégpedig nem értelmes viszonya, hanem egészen véletlen kapcsolata” (Szentkuthy Miklós: Prae). A mű: az írással létrehozott vagy felfedezett véletleneknek az esztétikai érték szerinti szelekciója és persze: rendezése. Formája követi, de magyarázza is a bennfoglalt miérteket, melyekre időről időre más és más válaszok lehetségesek. „Az új lényeg-fogalom két jellemző vonása tehát először is az, hogy mindig egy szeszélyes részletből áll, amelyet azonban az emel dogmatikus erejűvé, hogy egy másik tárgytól kapja ezt a torzót, és így egy másik tárgyra vonatkozik”, tehát „az új lényeg először torzó, másodszor önmagából kivezető, másba vezető dolog” (Szentkuthy Miklós: Prae). Vagyis visszatérünk oda, ahol „sem végpont, sem befejezés, sem pazarlás nem volt”, és nincs is.

Akkor se, ha többnyire „történeteket” olvasunk. A szó itt azt jelentheti: képeknek, történéseknek, gondolatoknak - vagyis nyelvi maszkjaiknak - a képzelet lehetséges formát, formákat talál. Már-már karneválját teremtve az esztétikai minőségeknek. Az pedig, hogy a véletlenekből műveket épít, a képzelőerőt episztemológiai szereppel is felruházza. Olykor ez talán túlzottan is érvényre jut, a hatás, a kimondás szándéka erősebb a szöveg hatásánál, mondandójánál.

Az egész azonban, a könyv, ez a gulliveri akvárium, ahol a szerző, ha nem is „mint hal a vízben”, de mindenesetre köztünk, velünk lubickol, érdemes rá, hogy körülálljuk, közelhajoljunk, hogy lássuk, amit néznünk megadatott.

(Holnap Kiadó, 1991)

588