Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Alföldy Jenő: Bella István: Arccal a földnek (kritika)
ALFÖLDY JENŐ Bella István: Arccal a földnek Érzelmekről ma jobbára gúnyosan vagy mentegetőzve szokás beszélni. Lenézik, szégyellik. Az emberiség kiskorúságába utalják. Elválasztják a szerelemben az érzékiségtől, a szövetségben az érdektől, s csak a testi vágyat, az anyagi haszonelvűséget ismerik el. Hosszú története van ennek. A lelki elszegényedés, elsivárosodás előzményeit a régebbi korok álszent erkölcsi szokásaiban, előítéleteiben kereshetjük. Ady egy romlottan szenteskedő társadalomnak vágta szemébe: „Akarom, hogy végre valaki meg meije Mondani: nem a szív a csók fejedelme”. Hanem a testi és lelki szabadság élvezete, mely a hazafias és egyházi szónokok, hadvezérek és nyárspolgárok erkölcsével szemben „Sátán-dalt érlel A benne lakozó Múzsa kegyelmével”. S napjainkban talán az érzelmek feltámadása jellemző? Nem inkább a képmutató szokások élednek újra? Azt a kérdést is foltehetném, vannak-e vajon széles körű társadalmi mozgalmak, amelyek az agresszivitás és a türelmetlen szerzés helyett az érzelmi kultúra finomodását szolgálják. Maradjunk most a költészetnél, a művészetek érzelemspecialistájánál, mely maga is egyre többször vonja a kétség fanyar ködébe eszközét s anyagát, az érzelmet. Úgy tetszik, azok a költők érdemelnek most kitüntetett figyelmet, akik hitelt szereznek szavaikkal az emberi érzéseknek. Akik már nemcsak a tévutakra terelt, elsziruposított érzelmesség, a giccses érzelgősség vagy a romantika levitézlett érzelemkultusza ellen küzdenek az értelem zászlója alatt, hanem visszatérnek az emberi szívhez, lélekhez - vagy mondjuk így, tartózkodva minden cukormáztól és üledéktől: visszatérnek az emberi idegekhez, ha úgy tetszik, a még nem neutrális neuronhoz. Bella István a kevesek közül való, akik a költészet legősibb anyagából tudnak újszerű formát előállítani. Nem a mesterség fogásait cserélte föl valami sosem látott mesterkedésre. Személyességével hódított meg szavakban világokat. Meghittségét, lelkiségét régóta ismerjük - a legkülönbek egyike e nemben. Ó tudott így hangot megütni 1966-os első kötete élén: „Csak, aki olyan fiatal, / hogy testétől meggyullad inge, / tetteinek is szárnya van, / és tüzes nyílként elrepülne, // Csak, aki olyan tiszta már, / hogy a levegőn átverődik, / húsz évén, táltos paripán / rugaszkodik tágas mezőkig...” Ez a sorseldöntő intonálás életre szólóan kötelezi arra, hogy szavainak személyes fedezete legyen, vagy szembenézzen a veszéllyel, ha ezt a személyességet ellenséges erők fenyegetik. A napjainkban is vissza-visszatérő szülőföld- és gyerekkori témavilág, a család kisközössége, a barátok, pályatársak összetartó együttese, a mesterek, példaképek, a költői hivatás - mind megannyi alkalom, hogy időről időre föl frissüljön személyes poézisének elemi élményforrásaiból. Közben azonban megfigyelhetünk egy hatalmas szemléleti változást. Pontosabban: tágulást. Néhány évvel ezelőtti kötetében volt egy ilyen című vers és ciklus: Tudsz-e még világul? A benne levő módosító szó azt jelzi: egy elvesztésre ítélt őstudás megőrzésére kérdez rá. Arra a harmóniára, melyben ember és világ azonos és elválaszthatatlan volt. Ennek újrateremtésére törekszik jó ideje. A pontszerű, kiterjedés nélküli, zárt kis világ teljességét a végtelen, időben-térben határtalan mindenségben kényszerül reprodukálni. Keresztülbocsátva eszméletén az információk zuhatagát, a történelem, a kozmosz tényeit, a kultúra értékeit, az emberiségfolyamatot. Első nagyszabású kísérlete a Szeretkezéseink című verskompozíció volt 584
