Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)
a többségre, „mondván, hogy az igazat nem a szavazatok többsége dönti el. A többség mindössze annyit jelent, hogy a becsapottak többen vannak...'9 Don Quijote és Hamlet a bohóc archetípusai, akik megláttak valamit a valóságból, de a realitásból ép ésszel kikerülni nem tudtak, ezért sorsuk a tragédia. Bormester Mihály a többség szempontjából ugyanúgy outsider, ahogy a Regényelméleti fragmentum ezt Don Quijotéra és Hamletre vonatkoztatja, de hármójuk közül ő a legnagyobb bohóc, mert az ő melankóliája derűt táplál. Neki van humora ahhoz, hogy önmagát a játékból nem hagyja ki. Ez - ahogy az első függönybeszéd nevezi - a fokozhatatlan ripőkség morálja. Ha Hamletre igaz, hogy a realitásban is él, meg a valóságban is, és feladata a választás volna, úgy Bormester szituációja az, hogy benne is él mindkettőben, meg felette is - és ezt a „felettes lehetőséget” intenzív humora biztosítja. Az a nagyvonalúság, ahogy csaknem háromszáz alakot felvonultat, mindegyikben megnézi önmagát, aztán elejti őket. Az a fölény, ahogy kinyilatkoztat, majd tótágast áll, az előbbivel homlokegyenest ellenkező kijelentést tesz - és amikor a többiek nevetve rábámulnak, megrázza csörgősipkáját arra gondolva: viccnek veszik, holott tényleg az. És bukfenc közben a könnyei csorognak, mert a játékhoz a szövegezés szofizmája is hozzátartozik. A szavak olyatén csavarása, hogy a kijelentések igazsága retorikailag tartható legyen. Ám a szavak csak röptében rögzített verbális pillanatok, és nem ez a pillanatnyiság a lényeg. Bormesternek (Hamlethez viszonyítva) nincs választási kényszere: ő belátással bír. A világ kettős. Na és. Azontúl kaotikus. Na és. Az én feladatom a magam történetét úgy megélni, hogy abban végig önmagam legyek. Önmagam sokféleségében és változékonyságában. Bormester története ezért nem tragédia, hanem komédia. Tele van vállrándításokkal: na és. Ez is én vagyok, meg ez is. De ezek a maszkjaim. És én ezt tudom. Ők az én történetem. A bohóc nullává redukálta magát, hogy a számsor elkezdődhessen. Ő a síró Jolly Joker, aki közösségnek felajánlott önmagával egyedül marad, mert létmozdulatait, rebbenéseit félreértelmezik, vagy nem is figyelnek rá igazán. De ő az, aki az emberi méltóságok összes elhagyott változatát vállalja, aki az összes maszkot magára képes venni, aki mindenféle ruhát hajlandó magára húzni, és nem szégyenli, hanem inkább megnézi magát a tükörben, és nevet - nagy, csodálkozó szemekkel. A clown mint a művész önarcképe. Szabolcsi könyvében Hamvas külön fejezet lehetne... A mindenkori bohóctréfák nyers egyszerűsége és közvetlensége köti ezt az Arlequint a klasszikusokhoz. A. Karnevál bohóc-jele a polifónia miatt más. Hamvas saját el-nem-kötelezettségével, melankóliájából táplálkozó humorával, azzal a tudásával, hogy a létezés logikája paradox, ő maga egy bohóc mint regényíró. Önmaga bohócságát zseniálisan több száz bohócfigurává avatja - szétszedi önmagát, hogy újra összerakva hátha kiderül valami lénye magjáról. S valóban ki is derül: bohócsága, ez a szent és átkozott helyzet/állapot. A bohóc Hamvasnak mint regényírónak tehát alapszerepe, s a regény során ezt bontja ideiglenes bohócmaszkokká (Bormester és alakmásai). Bormester bohócságát fiaiban mutatja fel legalaposabban. Közülük legkedvesebb 579
