Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Fűzfa Balázs: A dió-motívum értelmezéséhez (tanulmány)

az emlékező tapasztalás bátoríthat arra, hogy megsejtessen valamit mindabból, amit ő már tud erről a világról. Berzsenyi sorára — „az emlékezetnek repdező szárnyai” - így rímel Kányádi diólevél=számy metaforája, mely mindegyik költőnél a kép, a gondolat mélyén az icZoről beszél.

így szorosan kapcsolódik egymáshoz Berzsenyi kedvelt szárnyas idő motívuma (lásd még például a Barátimhoz II., Az első szerelem, a Horátz és A közelítő tél című versekben), dió-motívuma, Csoóri diófalombja és Kányádi diólevele. Szinte egymás folytatásai is lehetnének e költemények, hiszen a Levéltöredék elhaló hangját Csoóri indulata szaggatja föl, s mintha az ő diófalombjából hullana az a bizonyos első levél. Kányádi sorai egyfelől „lezárják” a gondolatkört, másfelől a végtelenbe emelik.

A dió a költészetben általában az idő metaforája: az időhöz való viszony megfogalmazása minden költő számára fontos: s erre alkalmas az embert túlélő diófa képe, mely mindig megidézi a jövőt is, hiszen az állandóságvágy igézte ember az őt követő nemzedékeknek ültet diófát. E gyümölcs gyakran használatos jelképe a bezártságnak is - elég, ha Babitsra, A lírikus epilógjára utalok. A kezdet és a vég versbe-fogalmazá- sához segíti a diófa képe Radnótit (Lomb alatt), s mások is gyakorta használják e motívumot. Úgy vélem azonban, a Berzsenyi-, a Csoóri- és a Kányádi-vers esetében olyan, az alapjelentésen túli egybeesésekről van szó, melyek részben tudatosak, tudatosan vállaltak, másrészt a személyiség mélyrétegeiből fakadóan lehetnek bár véletlenek, de a versegész jelentésrendszerében értelmezve őket azt a jelrendszert, melyet magyar költészetnek nevezünk, együtt tovább gazdagítják.

572