Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fűzfa Balázs: A dió-motívum értelmezéséhez (tanulmány)
a mindenségből, s kérdése éppen az, hogy ez a kevéske személyes idő igézheti-e az állandóságot, részévé válhat-e annak. Csoóri évszázadokra tekint, és évszázadokat ível át - a Berzsenyihez-fordulás is ezt támasztja alá -, Kányádi az évszakokká], az időtlen pillanattal és a végtelenséggel méri az időt. Tudatos gesztussal fordul Csoóri Berzsenyihez, és formálja át az 6 rejtetten ars poeticus értelmű XIX. század eleji elégiáját XX. századivá, s mondja ki a költő-előd látszat-nyugalma mögötti feszültség kijelentő mondatokba gyömöszölt kérdő és felszólító mondatait. Hasonlóan tudatos Kányádi odafordulása, aki motívumhasználata okán mindkét előző költővel, verssel közvetlen kapcsolatba kerül. A Levéltöredéket fiatal ember írja, aki a felnőtté válással mintha egyszeriben meg is öregedett volna. Összegző számadásvers ez, rejtett önmegszólítással: a másik ember általi megszólítást tiltja meg az első versmondat; látszatra levél, valójában monológ, a szomorúságtól övezett én megnyugvás-keresése. De ez a keresés a hiány fölismerésének analízise lesz, s ezzel a pillanatnyi lét-állapot időtlenítése - immár a jövő reménytelenségével szembesülve. E hiány-képlet mindhárom költemény gerincét képezi, ez is közös bennük. Talán egyetlen dolog van, ami a szöveg mögötteséből kiolvasható, és a jelenben is értéktelített: a szemlélődésnek mint élethelyzetnek a megtalálása, értékességének a fölismerése. Csoóri szenvedélyes indulata is elcsitul utolsó soraiban - „de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül / s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és lámpafény” -, bár e sorokban még igen nagy feszültség remeg, a brutális inger, az ökörszag csak időlegesen felejthető. Más szövegváltozatban gyertyafény az utolsó szó - ez még közvetlenebbül köthető Berzsenyihez - „Kanócom pislogó lángjait szemlélem,” -, a lámpafény azonban a huszadik századiságot erősíti föl. Berzsenyi második strófája megelégedettséget sugall - még a harmadik szakasz első két sora is -, a szüret esti képei éppen nem a hiányról, hanem valaminek a meglétéről beszélnének. A harmadik strófa közepén azonban megtörik ez az időlassító nyugalom, s az első sorokban már jelzett hiány („Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, / Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.”), amely ott látszatra még a szerető társ hiányának mutatkozott, itt már a személyiség egyetemes létérzésévé tágul. A képzelet nem a kedvesre való rágondolást, hanem általában a „szebb lelki világ” egyetlen lehetőségét jelenti. A következő sorokban azután már csak az őszibogár a „társ” és maga az emlékezet. így az utolsó szakasz összegző kijelentése - a maga egyszerűségében életnyi tragédiát hordozó három szó profanitása - nem a címben és az első szakaszban említett „kedvesnek” szól, hanem a lírai énnek, vagyis a költőnek önmagának, az igazi megszólítottnak. Az esteledik szóból alakított egyszerű metafora varázsa talán abban van, hogy jelentésmozzanatait legalább három síkon érzékeljük. Egyfelől „lezárja” a konkrét versidőt, másfelől „összegzi” az eddigi motívumokat és jelentéseket, harmadrészt pedig - és természetesen az a „fo” mozzanat - egyetlen szóban teljessé teszi, egybefogalmazza a létet, illetve az arról való lemondást. Múlt időben hangzik ez a szó, egyes szám első személyben, és a befejezettséget intonáló igekötővel fölékesítve. „Kész a leltár” - a többi már „csak” kommentár valójában az egész elégia erre a szóra van fölépítve; de mennyire rejtelmes a következő sor is - „Béborúlt az élet’ vidám álorczája!” —, hiszen nem tudhatjuk, hogy „a vígság lármáidra visszautaló szó, az álorca itt valójában mely értelmében szerepel. Illetve sejtjük, hogy az élet vidámsága is valójában csak álarc, semmi más, vagyis a lét maga eredendően szomorúságra kárhoztató. Az utolsó két sor egyre lassuló időjelei („szikra”, „nóta”) az elestvélyedtem pillanatnyi megállását újra a jövőbe bizonytalanítják. A Berzsenyi elégiája Berzsenyi elégiájáról, a Levéltöredék barátnémhoz című versről, Berzsenyi Dániel magyar költőről, XIX. század eleji értelmiségiről, és Csoóri Sándor költőről, XX. század végi magyar értelmiségiről szól. Ez a vers is valaki másnak a megszólításával kezdődik, s nyomban a „megszólított” elutasításával folytatódik. Aztán kegyetlen, szarkasztikus önképpel folytatódik: „Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza, mintha a lepedő570
