Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Supka Magdolna: A Magyar Vízfestők Társulata szombathelyi kiállításának megnyitója (részletek)
a kétféle táj, és a kétféle karakter. Műtermében felül kis ablakot fúrt magának a tetőn, azon ferdén megy be a fény, és ezek a fények most visszajönnek művein. Ami ott beleivódott fenn a hegyekben, az erdőkben, lehozta magával az Alföldre. És most ezek a víziók, a mélység és magasság, a szakadék és ezek az iszonyatos párák dolgoznak. Visszatérve még Bikácsihoz - piktúrájában rendkívüli jelentősége van az évszakoknak. Ha az ember például elolvas egy Ady-verset, és arra gondol, hogy milyen a nyár, milyen egy kazalnak az illata, hát ez van benne Bikácsinák abban a kazlas képében. Buták Andrásnak négy Királyhágós, kisebb akvarellje van - eszünkbe jut róla Tóth Árpád „Lélektől lélekig” című verse, a művész ezt az iszonyatos drámát szólaltatja meg hegyi képein. Szentgyörgyi Józsefe lóször is nagyszerű kolorista, de művei - anélkül hogy tudná - telve vannak az ősi halál tánc-motívummal. Mindig szerepel benne valami módon a halál, egy koporsó, mint ez itt, amelyből hatalmas szegek állnak ki táncolva, - szóval én halál-kánkánnak neveztem el ezt a képét. Mellette ott van Szily Géza, aki mindig is kitűnő kolorista volt, de azelőtt különös, eozinos fényekkel dolgozott, és jelenetei parkokban, földi tereken játszódtak. Most úgy tűnik, egy pillanat alatt beáll a kozmikus katasztrófa: villámlik, elektrizálódnak ugyanazok a fények. Valami történt Szily ecsetjével, a látásával, valami, amitől dinamikai többletet kapott. Vízi Tihamér fehér képének „Fullánk” a címe. Egy egészen vékony kis csík egy nagy fehér felületen. Ezt én láttam nonfiguratívban, amikor a művész egy pengével átvágta az egészet, hát Istenem, az is újdonság, ellenben ami engem itt megfogott, az Sully Proudhon egy versét juttatta eszembe: „A váza sebe”. Azon a vázán, ami csak egy kicsit sérült meg, a repedés csak nő, csak nő, terjed, soha nem fog szétesni a váza, de megmarad sebzettsége, az a bizonyos stigma, ami egy léleknek a természetévé válik, de senki azt kívülről nem sejti meg. Szekeres Emilnél azt éreztem, amit Erdélyi Etelkánál, hogy megyünk a pára felé, oldjuk a matériát, másrészt viszont az akvarell olyan műfaj, ahol stílusban kell beszélni. Szekeres Emil vérbeli stiliszta, témái: emléktöredék, sorstöredék, majdnem fátum- szerű, és ezek a kis elalvó figurák - Giotto jutott eszembe és Pierro della Francesca, anélkül, hogy bármi utánzat lenne benne, - ez egyéniség, ez álmodik, itt ébrednek, itt elalszanak, itt örök álmok vannak, itt líra az egész. Erdélyi Etelkánál is arról van szó, hogy egyike a legérdekesebb stilizátoroknak. Korábban a szecesszióba hajló művei mutatták, hogy létezik még e század második felében is olyan ember, aki a szecesszióhoz hiteleset tud hozzáfűzni. Mostani üvegablak-tervének címe: „Barbár etűd”, a XX. századi barlangi emberről szól. Erdélyi Etával is az történik, ami a többi művésszel, visszaálmodjuk magunkat egy ősi létbe, hiszen minden egyes munkában jelen van a természet, és megtörténhet, hogy elkövetkezik az az idő, amikor nem kapunk levegőt. És akkor fogjuk tudni, mit jelent, hogy a természethez menekszik ez a halálra ítélt emberiség. És mindenki, aki vérbeli művész, a kozmosz felé, a természet felé fordul. Még az olyan is, mint Stefanovits Péter, akiről azt hinné az ember, hogy merőben reális ember. De egyik művének az a címe, hogy a „Geométer”, s arról az emberről szól, aki tájékozódik a föld felszínén, megpróbálja felmérni az erőhelyzeteket, rokonszenveket, ellenszenveket, és ahhoz keres magának olyan szakembert, aki kiismeri magát a mélységben is. Légrády Viktor képeiben rokona Lórántnak, ez a két ember nógrádi, illetve Lóránt fönt élt évekig, Légrády pedig ott fest ma is. Én csak azt tudom mondani, boldog vagyok, hogy létezik ilyen fiatal ember, aki teli tüdővel, a romantika mélyéről szólal meg, a szürreál költőiségéből, az álom mélyéről, ahol csak pára van, földek felett kúszik mint egy zenei folyam, hullámzik minden. Ennek az embernek semmi köze a zajos, füstös városhoz, és ez egy óriási dolog, hogy léteznek ma is ilyen emberek, akik föntről lélegeznek, hegyből lélegeznek, és ezek emberileg is ilyenek ám. 551
