Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Supka Magdolna: A Magyar Vízfestők Társulata szombathelyi kiállításának megnyitója (részletek)
SUPKA MAGDOLNA A Magyar Vízfestők Társulata szombathelyi kiállításának megnyitója (RÉSZLETEK) Az akvarell több évtizede olyan műfaj volt, amely mintegy „oldalt kullogott” a festészethez, az olajpiktúrához képest. Többször találkoztam azzal a jelenséggel, hogy jó festők tértek át az olajpiktúráról az akvarellre, vagy temperára, s az indíték mindig ugyanaz volt: nem bírták el az olaj zsírosságát, és nem volt szükségük a vászonra. Zavarta őket a vászon. Mindez olyan jelenség, amelyen sohasem gondolkoztak el, pedig az anyagszerűség fontos: egy művész miért ahhoz a papírhoz, és miért a színeknek ahhoz a légies lehetőségéhez vonzódik, amit az akvarell nyújt? Amiért egy művész a vászonról és az olajról át akar térni a papírra, annak egyik oka anyagi természetű, matériatermészetű, másik része szellemi természetű — a víziónak, a költészetnek a hangsúlya a reális élménnyel szemben. Három kitűnő osztrák festő is részt vesz ezen a kiállításon, akiknek képei nagyszerű koloritásról tanúskodnak; vérbeli piktorok ők. Igyekszem megfogalmazni, mi is a különbség jelenleg az osztrák és a magyar látásmód között. Mögöttünk mindaz áll, amitől az osztrákok réges-rég megszabadultak - ez pedig a harmincévnyi szocreál. Más kérdés persze, hogy az itt kiállító magyar művészek nem estek áldozatául ennek a rettenetes antiművészetnek. De végül is nekünk ki kellett mindebből lábaim. És ez nem is volt olyan egyszerű: mi nem tehettük meg azt, hogy a jó festő egyszerűen, szabadon szárnyaljon, mint itt ez a három osztrák piktor. Csodálatos, hogy mi szabadul fel bennük koloritban, ritmusban, mint akik bel cantót énekelnek. A kiállító magyar művészek népes táborából a sokféle egyéniségről külön-külön nem szólhatok, ehelyett szimptómákat kívánok megjelölni. Mindegyiknél megfigyelhető a műfaji jelleg légiessége, a konkrét formák fellazulása; ez együtt jár a szellemi, tematikai lazulással, vagyis az expresszió, a dematerializálódás, spiritualizálódás felé halad. Ebből a szempontból három-négy nevet szeretnék kiemelni. Elsősorban Lóránt Jánost, Légrády Viktort, Buták Andrást és Bikácsi Danielát Ezeknél a művészeknél a „mindenség” lebegni kezd, azonkívül, hogy a gravitációtól meg kell szabadulni, s azonkívül, hogy ritkul az anyag - náluk olyan szellemi és költői dolgok jelentkeznek, ami a maga mélységében szokatlan a hazai képzőművészetben. Közülük Bikácsiban van meg legalább az, amire azt kell mondani, ö a titokhordozó, de a kifecseghetetlen titok hordozója. Van például egy halas képe, de ez a hal szárnyas állat és teljesen csukott lény. Rilke egyik verssorát juttatta eszembe: „Fische sind stumm...” „De vajon nincs-e egy hely, ahol azt, ami a halak nyelve lenne, nélkülük beszélik...” A kvalitásokról szólva Lóránt Jánossá1 kell kezdenem. O fent élt hosszú ideig a nógrádi hegyekben, víziói a mélységről és magasságról szólnak. Most leköltözött az Alföldre, szülőhelyére, ahol ősei parasztemberek voltak. Képein most kerül szintézisbe 549
