Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Balázs Attila: A fekete víz (Arabeszk-töredék) (kispróza)
bogoznak a kordé rúdjára, s minden pogácsát kettétörve egymást etetik. A becézés zavartalan burkában, különélő kézzel, ajakkal, szerelmes univerzum, mi Liliánát állva hagyta a parton, és a csónak vigyor mögé rejtőző tolvajokkal távolodik a lusta víz s a köd határán lélegző résben. Hangtalan csusszannak a vonók, duda bőrét dagasztó víziholtnak tetsző álarcosok, néma, hátravetett sípokkal. A föld felnyílik néha és sötét húsáig látni, víz s a tér zajtalan átjárások határa, boldog ki nem fél, húzza és felveti minden örvény, gömbvillámok nyitnak rá, majd ahol be, ott ki. Felhőben jár, önmagát néző, de az időre felnyíló látás, egyetlen pár szemhéj közelében, gránit fensíkon, hol minden sors eldől. De mi így mutatkozik előtte, nem téved, nem a jókkal kegyes, nem vár áldozatot, ha lassú lélegzésében időzni hagy.- Liliána jött nagyon mélyről, hol a gránit irdatlan tömbje véget ér és másik irdatlan tömb kezdődik- Liliána és Gábriel. Szíve a kő sötétjének szorult, s az eleredt esőben várta, hogy megindultsága múljék.
