Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Balázs Attila: A fekete víz (Arabeszk-töredék) (kispróza)
megáhít, kik örömtől fehéren a tulajdon szívüket is falják! Mert az ég minden, mi nem Bilotus! Hát ezért álmodott kállóvasakkal! Zuhogtak mindenünnen, szorítva póklyuk köré, mi szerte él!- Az álom valóságosabb lét, mind beléhullunk, mi hervadók vált el a vérbükk levele, hulltában érintve Liliánát.- Ó, az álom! - pörögtek felfelé a vadjuhartermések. Az ég meglódult, nagy világos felhőket görgetett terein át, fénylett a vízerek kavicsa, sötét és világos hal párzott nyitott szemmel. Liliána lépte a sejthető egészben, mi épebb, mint bármi, s körbeér, mint szalag a fiatal derékon. Délelőtt volt, korai, vadszeder- illatú, feketéllett a vízerek környéke, a középsőn indult el, tisztázatlan hagyva, hogy a város, amiért Gábriel elűzte a poros tükrök elől, kívül a világban, vagy csak a szívében létezik, hogy eljut-é egyáltalán oda? A víz azonban folyt, magát sem kérdezve, nemhogy partját, világtalan mélyén rablóhalak, kállóvas, színtelenre ázott szirom. Lillit vadászokat csalt feltűrt szoknyájához, lepedőket csapkodva mosókövén. A tanító árváit vitte fel a romhoz, hölgymálkoszorút tűzve ki, kárhozatra tanítja őket. A méntelepről nyerítés zászlója leng, torony kakasával szavaltat a szél, októberi bogyók töppednek aszukádra, 45
