Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - EPILÓGUSOK - Konrad Sutarski: Új, közös hagyomány
KONRAD SUTARSKI Uj, közös hagyomány* AVAGY A LENGYEL-MAGYAR TESTVÉRISÉG HARMINCHÁROM ÉVE „...ezt a barátságot a kölcsönös tapasztalatok és a közös sors szülték, fennmaradt jóban-rosszban, s teljes erővel, valódi jelentőségében nyilatkozik meg napjainkban.9 (Jerzy Szablewski: Magyarország-Lengyel ország. A barátság ezer éve, Corvina 1978) 1956 emléke Lengyelországban is, Magyarországon is csak akkor válik teljessé, ha kiegészül az 1956 után következő harminchárom - mintegy krisztusi harminchárom - esztendő erőfeszítéseivel, amelyeknek eredményeként ledőltek a közösen feszegetett kapuk, s velük együtt a gyűlölt rendszer is. Megkockáztathatjuk emellett azt az állítást, hogy amiként Sztálin halála lökést adott az ötvenes években a közép-kelet-európai társadalmi-politikai mozgalmaknak, ugyanúgy a térség későbbi, főleg magyarországi és lengyel- országi változásai lehetővé tették a nyolcvanas évek második felében a szovjet reformok gyors fejlődését. Az 1956-89 közötti időszakra vonatkozó fejtegetéseim nem tudományos jellegűek, és korántsem teljesek. Sokkal inkább gondolatébresztő, személyes reflexiók, amelyek e korszak mielőbbi tudományos feldolgozásának szükségességére hívják föl a figyelmet. Olyan feldolgozás szükségességére, amely azokat a párhuzamos lengyel és magyar - s megfelelő mértékben a csehszlovák és más, főleg szovjet - haladó, kommunistaellenes törekvéseket mutatnák be, amelyek egymásra hatva, egymást erősítve, kiegészítve strukturális politikai változásokhoz vezettek egész Közép-Kelet-Európában a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján. Természetesen köztudott tény, hogy a kommunista rendszer a valóságos gazdasági fejlődést akadályozó oly hatalmas fékeket tartalmazott, s ezzel együtt oly erős lélektani, erkölcsi ellenállást geijesztett az egyes társadalmakban, hogy eleve kudarcra volt ítélve. Ennek ellenére a történelmi tapasztalat azt tanítja, hogy egy birodalom bukásához nem elégséges ok annak belső gyengesége, szükség van barbárokra is. Nos, e „barbárok” szerepét, az új, külső erők szerepét országainkban a lázadó nemzetek egyre nagyobb része által támogatott haladó ellenzék töltötte be. Fejtegetésemben - miként arra már korábban is utaltam - csupán két országra szorítkozom. Ennek oka az a tény, hogy éppen Lengyelországban és Magyarországon jöttek létre legkorábban az elnyomó rendszer elleni harc legtartósabb és legaktívabb formái. Egyúttal a népeink között meglévő hagyományos barátság is kedvezett - a távolság és a két határ leküzdéséből fakadó nehézségek ellenére - a haladó gondolatok és cselekvések korai, kölcsönös összefonódásának. * A Ring című hetilap 1992. január 21-i számában megjelent írás javított, bővített változata. (A Szerk
