Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Bak M. János: 1956 eszméi és eszményei Magyarországon és Lengyelországban (Javaslatok az összehasonlító kutatás számára) (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

ta. Itt is nyilvánvaló, hogy a megfelelő időben különböző eszmék bukkanhattak volna fel, mivel bizonyosan sokan voltak, akik nem értettek egyet ezzel az utópiával, vagy tisztában voltak az utópikus jellegével. De épp ahogy Lengyelországban sem, 1956 dokumentumaiban sem jelenik meg a piacorientált (úgynevezett kapitalista) alternatíva határozott megfogalmazása. 1945-46 agrárreformját - azaz a nagybirtokok felosztását - tényként elfogadták, de a sztálinista kollektivizálást és az erőltetett beszolgáltatási rendszert és következményeit természetesen nem. (Valójában a kolhozok feloszlása már Nagy Imre 1953-54-es kormánya alatt megkezdődött, amikor a gyűlölt „kuláklistá- kat” is megsemmisítették.) Úgy hiszem, ez a - nevezzük úgy, naiv - hit egy egalitárius társadalomban nemcsak a kommunista indoktrinációnak volt köszönhető. A szocialista, jóllehet nem a szovjet-kommunista modellek nagyon népszerűek voltak az egész háború utáni Európában, és a II. világháború utáni rövid évtized nem volt elegendő kiismerni a központilag tervezett gazdaság számos, rendszerből fakadó hiányosságát. Igaz, sok gondolkodó volt - még a baloldalon is -, aki látta és megjósolta a központosított ellenőrzés veszélyeit, elég Rosa Luxemburgot említeni, de ugyancsak voltak felvilágosult közgazdászok és társadalmi gondolkodók, akik hittek abban, hogy a szocialista gazdaság működne, ha levágnák róla az egypárti voluntarista kontroll túlbuijánzá- sát. Azt hiszem, hogy csak a számos reformkísérlet kudarca - köztük a lengyelé Gomulka alatt, és a Kádár alatti magyar kísérleteké - bizonyította be, hogy az alapkoncepciók tarthatatlanok. Ezt 1956-ban nem lehetett tudni, nem beszélve arról, hogy a Szovjetunió katonai ereje, amint az pontosan 1956-ban kézzelfoghatóan megnyilvánult, nem engedné, hogy egy pragmatikus program teljesen föladja Kelet-Európa uralkodó rendszerét. Ha jól látom, a magyar változat a lengyel „revizionista” verziótól csak nüanszokban különbözött, de ezeket érdemes lehet megvizsgálni.

Mi maradt fenn mindemez eszmékből és programokból a kádárizmus három évtizedében? Az erőszakos elnyomás csökkenése után a rezsim egészen sikeres volt annak előidézésében, amit „nemzeti amnéziádnak neveznek. Kezdetben természetesen sokat beszéltek és írtak 1956-ról a denunciálásnak és az „ellenforradalomként” való meghamisításának céljával. Az 1960-as évek közepétől kezdve a stratégia megváltozott: nem-történelemmé vált, csöndet teremtettek, s feledékenységet vártak el. Sőt, úgy tűnt fel, mintha sikeres lett volna, és csak azok tartották elevenen az emlékeket, akik elveszítették a rokonaikat és a barátaikat, vagy a fegyveres küzdelemben vagy azért, mert nyugatra menekültek. Valójában csak szunnyadt az emlékezet. Néhány évvel ezelőtt egy szociológus belebotlott abba a ténybe, hogy jóformán mindenki, aki élt 1956-ban, pontosan emlékezett, hogy október 23-a keddi nap volt. Gyertyák gyúltak az ablakokban az évfordulók egyikén, vagy október 23-án, vagy november 4-én, végig az 1970-es és 1980-as években. Még a rezsim maga is biztosított egyfajta megemlékezést azzal, hogy minden évben október 23-a körül a gyárak és hivatalok páncélszekrényeibe záratta az írógépeket. Vagyis a szabadság néhány napjának és a szovjetek és ügynökeik általi brutális elnyomásának bágyadt, de egyértelmű emléke nem merült feledésbe. Később azoknak, akik ragaszkodtak ezekhez az emlékekhez, a hivatalos politika hidat kínált úgy, hogy 1956 eseményeit „nemzeti tragédiának” nevezte. De a „tragédia” szó túlságosan félreérthető: nem ugyanaz a zsarnok elleni fölkelés „tra453