Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Bak M. János: 1956 eszméi és eszményei Magyarországon és Lengyelországban (Javaslatok az összehasonlító kutatás számára) (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)
még ha a magyar függetlenségi harc sokkal hamarabb kudarcra ítéltetett is, mint a lengyel szembeszállás a szoyjetizációval. A többi közismert: a szovjet uralom az élet minden területén, az ország belső és külső dolgainak nyílt moszkvai előírása a két ország - és szomszédaik — közös sajátosságai lettek legkésőbb 1949-1950-re. Ez a közös nehéz helyzet magyarázza azokat a jelentő s párhuzamokat a célokban és a programokban annál az elágazási pontnál, amely bennünket itt érdekel: Sztálin halála után, 1956-ig és következményéig. A fő különbségek is nyilvánvalóak. Magyarországon a párton belüli reformot és a megreformált szocializmus programját (amelyet anakronisztikus névvel, a Prágai Tavaszból eredő terminussal „emberarcú szocializmusnak” nevezhetünk) beérte és megelőzte a tömegfelkelés, a Lengyelország iránti, október 23-i szolidaritási tüntetés utáni első 48 órán belül, és fegyveres harcokhoz és erőszakos vereséghez vezetett. Lengyelországban a reformer (úgynevezett revizionista) álláspontnak időlegesen sikerült megszilárdítania a helyzetét, és sok évig elkerülnie a nyílt összeütközés bekövetkezését. Rendkívül érdekes kutatási téma volna összehasonlítani a Gomulka-rendszer dezintegrációját a magyarországi Kádár-rezsim időszakával. Bizonyosan volt egy közös indulás: antimoszkovita, párton belüli szembenállás, amely mindkét politikust roppant népszerűvé tette 1956-ban. Ezt teljesen ellentétes fejlemények követték: egyrészt, Gomulka részéről a (jóllehet megcsonkított) reformok elfogadása és így a nyílt szovjet beavatkozás elkerülése, és másfelől, Kádár részéről a reformprogram elárulása, együtt a forradalom elleni nyílt, erőszakos bosszúállással. Mégis, néhány éven belül megvolt egy bizonyos párhuzamosság a részleges konszolidációban, amelyet a depolitizált és fáradt lakosságra alapoztak. Akkor a lengyelek voltak azok, akik szét tudták tömi a rezsimnek ezt a kedvetlen elfogadását, talán az egyház független hatalma miatt, talán más okok folytán. A fejlődés legújabb fordulata elkezdésének nagyon fontos lengyel mintái voltak, mind az eszmék, mind a tömegmozgalom szempontjából. Bár Magyarország nem boldogulhatott a reformjaival, a lengyel reformerek sokáig a magyar előrehaladásra hivatkoztak a rendszer átalakításában. Végül Lengyelország ismét átvette a vezetést, és Magyarország követte - lassabban, kevésbé radikálisan -, hogy eljusson a szovjet kommunista rendszer többé vagy kevésbé teljes bukására alapozott parlamentáris demokrácia legalábbis formailag hasonló álláspontjára. A központi kérdés 1956-ban mindkét országban a nemzeti függetlenség volt. Még ha e követelés fő nyomatéka lényegében azonos volt is, volt néhány apró különbség a tartalomban, amelyeket érdemes lehet megemlíteni. Mivel nem ismerek elegendő lengyelországi részletet, hadd koncentráljak Magyar- országra. A kezdeti követelések (amelyek a Petőfi Kör reformvitáira nyúlnak vissza, és mind a párton belüli ellenzék, mind a diákmozgalom kinyilvánította őket) nem foglaltak magukban többet, mint a szocializmus felé tartó sajátos út (a „nemzeti út”) igényét. A Lengyelországról szóló jelmondat megjelölte az irányt, és ezekkel a szavakkal folytatódott: „kövessük a magyar utat”. Ennek az útnak természetesen a szocializmus egy jobb formájához kellett volna elvezetnie. A közvetlen moszkvai beavatkozás, a nemzeti erőforrások (például a magyar uránium) ellenőrzése, az orosz típusú szimbólumok előírása (a katonai egyenruhát, a zászlót és a címert stb. illetően) voltak azok, amelyeket zokon vettek. De, és ez egyre inkább világossá vált már a fegyveres fölkelés 449
