Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Andrzej Friszke: 1956 a lengyel ellenzék politikai gondolkodásában, 1956-1980 között (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

szervezetet, amely szembeszáll a pártbürokrácia hatalmával. De közben az októberi bal szárny alapvető hibát követett el azzal, hogy átalakította önmagát „az uralkodó liberális bürokrácia függelékévé”. A VIII. Plénum győzteseinek támogatásával a kor fő ellenforradalmi erejét is támogatta, „és hozzájárult a bürokrácia uralmának megszilárdulásához; e cselekedete által saját politikai halálát és a forradalom bukását készítette elő”. Ezek az értékelések és következtetések egybehangzottak a Jedlicki által javasoltakkal, bár vele ellentétben Kuron és Modzelewski októbert nem annyira az uralkodó csoport manőverének, „mint a rendszer mélyreható válsága egy tünetének” látták; nyíltan egy beteljesületlen forradalomról írtak. Ók is különleges fontosságot tulajdonítottak az októberi balszámy szerepének és az ennek magatartásáról tett kritikai megjegyzéseik feltehetően figyelmeztetések voltak a jövőre.

Ezzel ellentétes nézőpont volt az, amelyet Wladyslaw Bienkowski javasolt, aki a hatalmi rendszer racionálisabb formáját kívánta körvonalazni (vagy a bürokratikus hatalom racionálisabb formáját, ahogy Kuron és Modzelewski mondaná). Bienkowski fölhívta a figyelmet ama követelmények korlátozott jellegére, amelyeket a társadalom vetett föl, amely azt hitte, hogy Gomulka diktátor majd helyreállítja a jog uralmát, meggyógyítja a pártot, és ledönti a pártot a néptől elválasztó határokat. Sem Gomulka, sem apparátusa nem volt képes kihasználni ezt a bizalmi tőkét, vagy legyőzni a tömegektől való félelmét. Ehelyett megteremtették a rendszer fenyegetettségének légkörét, amely előmozdította a régi módszerekhez való visszatérést.

Bienkowski elismerte, hogy 1956-ban a Központi Bizottság nem akart több mélyreható változást, és hogy az apparátus a puszta létére irányuló fenyegetést látott a radikális átalakulásokban. Ugyanakkor fenntartotta, hogy Gomulka őszintén reformokat akart kivitelezni, de a figyelmét a diktatórikus vezető objektív helyzetére összpontosította, akinek a folyó problémák kezelése és megoldása érdekében meg kell nyernie az apparátus támogatását, amelyre minden hatalom alapozódik. A tömeges társadalmi támogatás nem volt megfelelő, sőt veszélyes lehetett a hatóságok számára, mert a legváratlanabb irányokba vezette őket. A remények, hogy a párt átalakítja önmagát, és hogy az apparátus meg fogja változtatni a cselekvési módszereit, utópikusak voltak, mert „Csak Münchausen báró húzta ki magát a sárból a saját gallérjánál fogva”. A következtetések, amelyeket az olvasó Bienkowski elemzéséből levont, szomorúak voltak. A rendszert a belső mechanizmusa a neosztálinizmus felé kormányozta, és az ön-reform minden reménye illúziónak látszott. Mindazonáltal Bienkowski minden könyvében a párthoz fordult, hogy valósítsa meg fölülről a reformot.

Az 1976-80-as időszakban az ellenzéki csoportok és szervezetek fejlődése már más légkörben ment végbe. Az 1956-os év a történelem része lett, és most jelentősebb időpontok voltak 1968 márciusa, 1970 decembere és 1976 júniusa. Általában nem kérdőjelezték meg 1956 cezúráját a népi Lengyelország történetében, noha a rangját sokféleképpen látták. 1956 októberét emlegették azokban a vitákban, amelyek a politikai ellenzék stratégiájával foglalkoztak, és rendszerint a revizionizmussal összefüggésben.

Az októberi események harmincadik évfordulóján az Aneks folyóirat és barátai szerveztek egy kollokviumot Párizsban. A résztvevők közt ott volt számos személy, aki jelentős szerepet játszott Lengyelországban, illetve Ma438