Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Wieslaw Wladyka: Lengyel október, 1956: három politikai magyarázat (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

resésnek. 1956-ban és még inkább az 1980-81-es periódusban ez a folyamat egészen tisztán látható volt. Egyrészt hatalmi harccal van dolgunk, másrészt a kormányzati koncepcióért való erőfeszítéssel.

1956 után Lengyelországban föltűnt egy legenda, amely két pártformáció közti ütközésről szólt, amelyeket többféleképpen hívtak: a „Pulawy” és a „Na- tolin” csoport, a „zsidók” és a „fajankók”, dogmatikusok és revizionisták, vagy a „keményvonalasok” és az ellenfeleik.

A lehető legrövidebben és legegyszerűbben mondva, az egyik csoport a létező társadalmi valóság alapján próbált választ keresni a kor kihívására, természetesen az általa követett ideológia általános alapelveivel egyetértésben, míg a másik - egy irreális, doktrinér társadalomkép alapján. Az első csoport hajlott arra, hogy kutassa a kormányzati és adminisztrációs rendszer összeomlásának okait, a másik természetellenes jelenségnek tekintette a válságot, amely idegen a rendszertől, és az okait abban látta, hogy a szubjektív hibákat és torzulásokat kihasználja a szocialistaellenes diverzió, amelynek a belső bázisát az országban a kapitalizmus maradványai alkotják. Ez a két különböző diagnózis a korrekciós tevékenységre vonatkozó különböző javaslatokat eredményezett. Az első esetben ezek az úgynevezett demokratizálás javaslatai voltak, míg a másik diagnózis a szocializmus ellenségek és anarchia elleni kérlelhetetlen védelmének direktíváit preferálta; a társadalom megfogalmazta igények teljesítését az anyagi szükségletek kielégítése és a személyes számvetések révén akarta elérni.

A vita, ahogy az a politikában szokásos, semmi esetre sem a kérdés lényegével foglalkozott, és nem mutatkozott meg nyíltan, hanem különféle pótterületeket talált, és a viselkedésmódok bonyolult mozaikja alá rejtőzött, amelyben jelenségek, érdekek, preferenciák, sértődöttségek, szimpátiák és an- tipátiák voltak felismerhetők. A program világosságát elhomályosították a taktikai követelések és a személyes konfigurációk, valamint a mindeddig alkalmazott dogmák és mágikus ráolvasások nyelvezete.

A hatalmi eliten belüli hasadás tisztán észrevehető volt a párt VI. Plenáris Ülésén, amelyre 1956 márciusában, rögtön Bierut halála után került sor, és azért tartották, hogy megválasszák az új első titkárt. Ekkor jelentek meg első ízben ama bizonyos antiszemita hangsúlyok. Jelszavakból hamarosan egy értelmiségellenes szindrómává alakultak át. Az úgynevezett Natolin csoportok mint a legfontosabb érvek közül valókat használták ezeket, amelyek a következő évtizedekre is jelen maradtak a párt életében, míg 1968 márciusában csúcspontra értek.

1956-ban ez a szindróma a riválisok hatalomból való eltávolítását, a demokratizálás politikájának kompromittálását és a sajtóval és a kultúra reprezentánsaival való elbánást szolgálta. A legismertebb jel Zénón Nowak VII. Plénumon tartott beszéde volt: „Valóban olyan nagy mértékben megváltozott valami, hogy tanúi vagyunk egy nagy antiszemita kampánynak, amely az egész országra hatással van? Szenvedett bármilyen módon a zsidó népesség? Valami igazságtalanság kétségtelenül történhetett. Szenvedett egy gyermek ilyen vagy olyan módon, itt vagy ott? Úgy lehetett, de nem oldunk meg semmit, elvtársak, hogy ha ezt tudatjuk az egész világgal; ellenkezőleg, csak árthatunk magunknak, mert ezt a kérdést itt lehet és kell elemezni, és nem, kérem szépen, tudatni az egész világgal. Ismétlem, nem tudom, kinek és milyen célból

430