Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Wieslaw Wladyka: Lengyel október, 1956: három politikai magyarázat (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

2. 1956-ban nagy karriert futott be a „demokratizálás” eszméje, amelyet hivatalosan Jerzy Morawski, a Központi Bizottság titkára proklamált és publikált egy cikkben, „A XX. kongresszus tanításaidban („Nowi Drogi”, 1956/3.): „A helyes küzdelemben, amelyet az úgynevezett pesszimizmus és az eddigi teljesítmények tagadása ellen folytatunk, az ember gyakran elveszíti a látását az elsődleges feladatnak: az életünk további demokratizálására való törekvésnek... Mindenekelőtt bennünket a szó valódi értelmében vett offenzíva érdekel - a párt által elindított roham fejlesztése azoknak a problémáknak a megragadására és megoldására, amelyeket maga az élet vet föl.”

Az úgynevezett demokratizálás koncepciója tartalmazta a sztálinista totális uralomtól való elfordulást a társadalmi demokratikus törekvések részleges elfogadása, a sajtó, a kultúra és a társadalmi szervezetek fokozatos „megszabadítása”, valamint a tevékenységekben megjelenő autonómia és spontaneitás elismerése révén. Ez inkább társadalmi technika, mint program. Természetesen a demokratizálás feltételezte a saját korlátáit, és a normája a hatóságok éppen meglévő felfogóképessége alapján határozódott meg, amely hatóságok eldöntötték, hogy még mi az, ami beleillik, és mi, ami már nem illik bele a szocializmusba. Gyakorlatilag ez a részvétel ama lehetőségeinek korlátozásáról szóló koncepció volt, amelyek nem veszélyeztethetik a szocialista kánont (nóta bene, a „demokratizálásnak” a hatóságok szótárába Lengyelországban első ízben 1956-ban fölvett fogalma hasznos maradt a legvégsőkig — egészen 1989-ig; Jaruzelski alatt a propaganda által használt kedvenc retorikai varázsigék közé tartozott többek között).

A „szocialista kánont” az jellemezte, hogy az erőszakos változások időszakában szó szerint napról napra módosította önmagát, és a politikusok problémája az volt, hogy a kurrens definíciót idézzék, és megállapítsák a demokratizálás határait. Szimptomatikus volt az a kísérlet, amelyet Morawski hajtott végre a lengyel írók 1956. április 27-én tartott pártgyűlésén. Megpróbálta definiálni a nyugtalan hallgatóságnak a viszonyt a demokrácia és „az íráshoz való szabadság” között. „Többet akarunk abból a szabadságból, több szabadságot a gondolatcserében, a nézetek ütköztetésében, és a Párt és a kommunista nézőpont győzelmét abban a cserében és ütköztetésben. A demokratizálás a szocializmus megerősödéséhez vezet, és mi azt az erőknek a nemzetközi színtéren való meghatározott elhelyezkedése alapján irányítjuk - ezt a körülményt mindig észben kell tartani. Például, félúton vagyunk a szocializmus építése tekintetében, de épp hogy csak ráléptünk az útra, a falusi szövetkezeti mozgalmat illetően. A falusi lakosság nagy része buzgón elfogadná, bárcsak lemondanánk a kollektivizálásróL Akkor fogadjuk el az olyan szólásszabadságot, amely megengedi nyilvánosan kifejezni és publikálni a kollektivizálás elleni nézeteket? Mi nem értünk egyet ezzel az alternatívával, és nem engedjük meg... Újból dolgunk van azokkal a próbálkozásokkal, hogy fölszítsák a katolikusok és az állam közötti antagonizmust. Ma az úgynevezett független katolikus folyóiratot említik, és Wyszynski szabadon bocsátását. Holnap valószínűleg azt fogják követelni, hogy Wyszynski téljen vissza a prímási posztra, és holnapután annak a rendelkezésnek az eltörlését, amely az állam részvételéről szól az egyházi tisztségekre való jelölésekben... Mi nem értünk egyet az ilyen szólásszabadsággal”.

Néhány hónappal később a demokratizálás határai jelentősen megváltoz427