Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Krystyna Kersten: 1956 - fordulópont (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)
keveredett, páratlan mozaikot alkotva. Azoknak a száma, akik a Trybuna Ludu és az Egy agitátor följegyzései világában éltek, és valóságosnak tartották azt, csekély volt. A lelkek sztálinista „perekovká”-ja, amelyet Aleksander Wat írt le, nem nagyon haladt előre, bár növekvő terrorral támogatták. Noha a társadalmat megfosztották az akaraterejétől, azért a lelki szolgaságnak ellenállt, és megőrizte a képességét arra, hogy csatát vezessen a vágyaiért. A különböző szintű aktív ellenállás még a sztálinizmus csúcsidő- szaka alatt sem állt le teljesen. A későbbiek folyamán a visszatérő nyugtalanságbizonyságát adta a társadalomban szunnyadó erőnek, amely megfelelő körülmények között aktivizálódott. A követelések mindig ugyanazok voltak, noha a különböző nyilatkozatokban vagy a különböző csoportokban és környezetben különféleképpen tették ki a hangsúlyokat - a nemzeti értékekre, az emberi jogokra, a demokratikus jogokra, a jobb anyagi létkörülményekre- vagyis mindenre, amit az 1956. júniusi, kenyeret és szabadságot kívánó jelszó magában foglalt. Az úgynevezett lengyel hónapok sorában 1956 októbere sajátos helyre tart számot, elsősorban a politikai színpad főszereplői közti erőalakzatnak köszönhetően. Általánosságban szólva, az 1956-os politikai válságban, az ösz- szes többihez képest lényeges szerepet játszott a párton belüli antisztálinista hevület, az uralom korlátozott demokratizálására és a moszkvai központtól való függés modelljének megváltoztatására irányuló tendenciák, noha anélkül, hogy aláásták volna a rendszer lényegét, és a nem-teljesen szuverén állam státuszát. A kommunista sajtó, beleértve a „Trybuna Ludu”-t, a kommunista értelmiségiek, a Társadalomtudományi Intézet diákjaival és dolgozóival az élen, amelyet „vörös professzorok” képzésére alapítottak, hogy ezek frontáttörést érjenek el az egyetemeken, és kiszorítsák a régi gárdát, a fiatal aktivisták, különösen a párt és a ZMP (Lengyel Ifjúsági Unió) diákjai és fiatal munkástagjai - valamennyien a szociális ellenállás és a nemzeti aspirációk szóvivői lettek. A dolgok ilyen állása mind a hatalom, mind a társadalom állapotát tükrözte. A rendszer, amelyet egészen 1954-ig offenzív magatartás és jelentékeny dinamika jellemzett, még ha azt nagymértékben külső erők ösztönözték is, már túljutott a zenitjén. A társadalom - mind a nem-kommunista elitek, mind a nagy társadalmi csoportok - védekező állásban voltak; az 1944—47-es ellenállási kísérlet kudarcát követően az volt az uralkodó meggyőződés, hogy mind a Szovjetuniótól való függés, mind a PUWP (magyar rövidítése: LEMP- A ford.) ebből következő diktatúrája elkerülhetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy 1956 drámájában a társadalom nem a saját szerepét játszotta, vagy hogy ez a szerep csekély volt. Ellenkezőleg, olyan társadalom volt ez, amely a legelejétől valódi mozgatóereje volt a folyamatnak, amely jóllehet nem döntötte meg az úgynevezett jaltai rendszert, erre a hőstettre képtelen volt, de elérte a rendszer dinamikájának elakadását. Vezérlő körülmény volt a központ helyzete és a kommunista mozgalomban végbemenő változások. Az egészen 1956 júniusáig nyilvánvalóan megbénított és néma társadalom fontossága, mint a változások jgörgetegét stimuláló erőé, abban a körülményben állott, hogy a létrehozott rendszeren belül diszfunkcionális tényezőt jelentett, amely korlátozta, ha épp nem tette teljesen lehetetlenné a szigorú értelemben vett totalitariánus rendszer kialakítását. Minden társadalmi csoport és szféra 415
