Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Karel Kaplan: Csehszlovákia, 1956 (Paulik Antal fordítása)

A vita kilépett a pártkeretekből. Egyes társadalmi szervezetek igyekeztek újra kijelölni helyüket a társadalomban és autonóm helyzetet kiharcolni. A nem kommunista pártok nagyobb szerepet követeltek a hatalom szerveiben és növelték tagjaik létszámát. A katolikus papok és a laikusok fokozták aktivitásukat, követelték az internált püspökök visszatérését hivatalaikba, és a fiatal katolikusok laikus apostolátusi hálózatot szerveztek. A szakszervezetek is hallatták hangjukat, az alsóbb szintű funkcionáriusok bírálták vezetőiket azért, mert a szakszervezetek nem teljesítik küldetésüket, nem követelnek szociális és anyagi gondoskodást, valamint az alkalmazottak jogi képviseletét. A szakszervezeti vezetés erre annak bejelentésével válaszolt, hogy feladata az alkalmazottak érdekeinek védelme. A bejelentés visszhangja pozitív volt, az alsóbb szintű vezetők és szervek gyorsan megszabadultak a gazdasági és állami intézményekkel való összefonódástól és egyenrangú partnerekként léptek fel velük szemben. Hasonlóképpen magához tért az ifjúsági szervezet is, proklamálta munkájának fordulatát, mint az ifjúság érdekeinek és jogainak védelmét az állami szervek ellenében is. Igen éles vitákra került sor a főiskolákon. A hallgatók nem csak a tanulásukkal és szociális helyzetükkel összefüggő kérdésekről beszéltek, hanem viharos gyűléseik kiáltványai politikai jellegű követeléseket is tartalmaztak (az utazás szabadságát, sajtó- szabadságot stb.). Amikor a diákok a májusi ünnepeket készítették elő, melyeken elő akarták adni követeléseiket és bírálni készültek a körülményeket, a kommunista párt közbelépett.

A rendszer bírálatának legerősebb megnyilvánulása és a változások igénye az írók 1956. április 22-29-i kongresszusán fogalmazódott meg. A kongresszus a kritika nyílt fórumává változott és nem szorítkozott csupán a kulturális körülményekre, kemény ítéletek hangzottak el a kommunista politika címére is. A kongresszuson kialakult a bírálók - kommunisták és nem kommunisták - „egységes frontja”. A hivatalos politika védelmezői elszigetelődtek, köztük Zápotocky elnök, aki hiába agitálta a kommunistákat álláspontjuk megváltoztatására. Politikailag a legkomolyabb a kongresszus által elfogadott kiáltvány volt, amely szerint az írók a nemzet lelkiismerete voltak és maradnak. Ebben a szellemben felvetődött egy, a néphez szóló felhívás kidolgozásának ötlete, „hogy megadják a cselekvés irányát”, de elvetették. Az írókongresszusnak jelentős társadalmi visszhangja volt, beszámolt róla a napi sajtó, az írók lapja nyilvánosságra hozta a hozzászólások szövegét, amelyek iránt soha nem látott érdeklődés nyilvánult meg. A kommunista vezetés rögtön megérezte a „nemzet lelkiismeretének” szerepében hatalmi monopóliumának fenyegetését és biztosította, hogy a kongresszus visszhangja megálljon az üzemek kapui előtt. Sőt, még a kongresszus ideje alatt megszervezte a funkcionáriusok íróellenes gyűlését, és a kongresszus után hasonló kampányt kezdeményezett a gyárakban is. Ezeken a gyűléseken az írók bírálatai és szándékai az „osztályellenes, a szocialista hatalom burzsoá revíziója” jelzőt kapták. Ebben a kampányban csúcsosodott az írók és a kommunista vezetés konfliktusa, ez utóbbi pedig átvette a kezdeményezést.

1956. május 2-án a CSKP vezetése hirtelen bejelentette az SZKP XX. kongresszusáról folyó vita lezárását. Olyan időszakban döntött így, amikor a vita már kezdett párton belüli ellentétté fajulni, és amikor a parttalan vitáknak már egy biztos pontjuk volt - a rendkívüli kongresszus. A kong361