Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A KÖZÖS SZABADSÁGÉRT - Stanislaw M. Jankowski: Fiatal lány, géppisztollyal (Szenyán Erzsébet fordítása)
Elmúlt egy hónap, s íme, itt fekszik előttem az asztalon a „selymes hajú” lány képe, ezúttal nem dobtáras szovjet „gitárral” a mellén, hanem könyvespolcokkal a háttérben. Fivére, Jerzy Widajewicz azt mondja, van még pár felvétele a húgáról, de ez, amelyet kölcsönadott, hogy reprodukciót készítsünk róla, a legélesebb mind közül. Widajewiczéknél Wroclawban, a Kampinoska utcai lakásban fent van a falon egy fénykép, amely Lidkát ábrázolja - de az is már egy régebbi fotó alapján készült. Őrzik a tőle érkezett és az őt említő leveleket, s két képeslapot is - magyarországi postabélyegzővel. Jerzy Widajewicz eleddig soha nem beszélgetett senkivel, aki írni szeretett volna a húgáról. Előzetes, telefonon kapott kérésemre összegyűjtötte mind a leveleket, lapokat, képeket, s kész emlékezetében visszatérni ama napokra, amikor ő kilenc-, Lidia pedig ötévesen először tapasztalták meg, mit jelent rettegni, s milyen könnyen vezet innét az út a gyűlölet felé. A tarnopoli vajdaságban Brzezan környékén laktak, ott érte őket 1939 szeptemberében a háború kirobbanása. Édesapjuk törvényszéki bíró volt, tartalékos katonatiszt. Mozgósították, behívták. Tanítónő édesanyjuk maradt a gyermekekkel otthon. Kezdődött volna az iskolaév, amikor a horizonton felvillantak a harc tüzei. Aztán közelebb és közelebb. A keleti végek ukrán nacionalistái egymás után égették fel a lengyel házakat. Egy napon Widajewiczéknél is megjelentek pelyhedző szakállú kamaszok, az ukrán nemzeti gárda aktivistáinak vallva magukat, elkobozták az apa vadászfegyverét s a tanítónőt megfenyegették: - ha még holnap is itt találunk benneteket, akkor... - itt egyikük gyors és kifejező mozdulatot tett nyitott tenyere élével a nyakánál - te is, meg a gyerekeid is! A „látogatást” követő félórán belül Widajewiczné idős édesapjával, nővérével, Jerzyvel és Lidkával együtt sietett lélekszakadva a szántóföldeken át a főút felé, ahol egy lengyel katonai konvoj halad éppen. Sikerült megmenekülniük, azon kevés családok egyikeként, amelyeket hasonló fenyegetés ért - többségük azonban áldozatul esett a háborúnak, harcoknak, nemzetiségi gyűlöletnek, deportálásnak szovjet vagy német lágerekben. Brzezanyben érte őket a hír, hogy a Vörös Hadsereg is megtámadta Lengyelországot. A szovjeteket megvárni öngyilkossággal volt egyenlő azoknak, akiknek a családjából valaki is Pilsudski légióiban szolgált. Widajewicz bíró úr ezen túl a katonai rendőrség kötelékébe tartozott, ami, ha lehet, még gyűlöletesebb dolog volt a vörösök szemében. A felesége azonnal indult tovább, amint megtudta a szovjetekkel kapcsolatos hírt. Zaleszczyk helyiségen át Romániába igyekeztek. Itt szerencsére összetalálkoztak az apával, akinek ugyancsak sikerült elkerülnie a szovjet fogságot. Nem élte volna túl: már a Vörös Hadsereg röplapjai is arra buzdítottak mindenkit, hogy verjék, gyilkolják a „vérszívó kapitalista rendszer tisztjeit”. Katynban szörnyű bizonyosságot nyert aztán, hogy nemcsak propagandafogásról volt szó - három táborban mintegy tizenötezer lengyel tisztet lőttek főbe Sztálin pribékjei néhány hónappal később. A háború első szakasza - mint azt gyermekésszel felfogták - lezárult. Kiderült, hogy a lengyel menekülteknek a legmelegebb otthont Budapest nyújtja. Maradhatnának Widajewiczék is, de édesapjuk Sikovski tábornok franciaországi felhívását parancsnak érzi, és úgy dönt, nekivágnak az útnak. 313
