Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
III. BARANGOLÁS A VÁROSBAN Vasárnap, október 28. Ez a lövöldözés sohasem fog véget érni? Egy vájatban állva, amely két nappal ezelőtt szerkesztőségi dolgozószoba volt a harmadik emeleten, az utcát nézem. A kapualjakban sok ember, egyesek balra, mások jobbra kémlelnek. Mert itt is, ott is lőnek. A szemben lévő magas, szétlőtt épületből látszik, ahogy a második emeleten egy férfi sürög-forog, a padlóról a téglatörmelékeket szedegeti. Miután az épület mellékutcára nyíló kijáratán kiléptem, felfegyverzett katonák állítanak meg. Lehetetlenség megértetni magamat, így hát ideges gesztikulációjukból kell kihalásznom, mi lehet szavaik lényege. Hogy lőnek, azt hallom, hogy veszélyes - erre sem nehéz rájönni. De hogy fönt üljek a szerkesztőségben és hallgassam a fekete hajú A. jajveszékeléseit — arról szó sem lehet. Míg az őrjárat tagjai rólam vitatkoznak, sikerül elosonnom. Most felvetődik: hova menjek? Valamilyen fémre mért sűrű kalapácsütés csábít el. Az utca torkolatánál, két kiégett könnyű harckocsi között a tömeg elfoglalja a járdát és egy bronzszobor alaktalan tömegét kalapácsokkal, csákányokkal, fejszékkel verik. A tönkretett óriástól vesznek búcsút. Először a hatalmas téren állt, aztán az utcát torlaszolta el, mint felkelőbarikád, most apró töredékdarabok formájában a letűnt múlt emlékét fogja idézni. Valaki, ha majd rendet fog csinálni a fiókban, a kacatok közül kihúzza a fémdarabot, egy pillanatig eltöpreng, aztán az eszébe jut: „Aha, ez Sztálin darabja.” Az utolsó anyagi emlék. Mert a könnyek, a vér, a fájdalom - nem anyagiak. Budapesti utca. Mozgalmas és népes, jóllehet a lövések valahol a közelben dörögnek. Át kell tömi a tömegen. Az élelmiszerboltok előtti sorok nem túl hosszúak, nem túl rövidek - olyan 2-3 órás a várakozás. A csemegeboltok kirakataiban egy halom édesség színes csomagolásban. Az emberek kiabálás és botrányok nélkül haladnak előre. Egy trafik ajtaja előtt vagy 20-30 ember. Senki sem távozik egy halom dobozzal. Az a legkevesebb, hogy ez furcsának tűnik. Találok a tömegben egy idősebb hölgyet, kis kalapocskával a fején. Tudnia kell németül. Amint hozzáfordulok, azt javasolja, menjek be a boltba, soron kívül. Amikor válaszul előveszek a zsebemből egy doboz Giewonty-t és cigarettával kínálom mind a hölgyet, mind néhány közelebb állót, semmi akadálya a társalgásnak. Hogy miért nem veszi senki tucatjával a cigarettát? „Ez nagyon egyszerű”, magyarázza a hölgy, „talán most már vége lesz. Még egy nap, és meg kell szűnniük a harcoknak. Nagy Imre valószínűleg megígéri, hogy kivonulnak a szovjet csapatok. Olyan hírek keringenek, hogy felszámolják az ÁVH-t...” Egy fiatalember félbeszakítja a hölgyet: „Lehet Nagy Imrének hinni? És ha be akar bennünket csapni?” A vita felvillanyozza a trafik előtt összegyűlteket. Járókelők csatlakoznak. Mindenki, az idős hölgyet kivéve, elfelejtkezett a szerencsétlen lengyel tudósítóról. Csak egyvalami izgatja őket - hinni Nagynak vagy nem. A vé296 \
