Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)

tudjuk, hogy a város több pontján elkeseredett harc folyik. Ezt egyébként saját füleinkkel is halljuk. Megismerkedünk a különböző szervezetek - szak- szervezetek, az írószövetség, a MEFESZ (egyetemi szervezet) - által előterjesztett követelésekkel. A követelések közül egyik sem antiszocialista jellegű, semmiben sem ellenkezik azzal, ami nem más, mint igazi, torzulásmentes szocializmus. A követelések hazafiasak, a magyar forradalomnak kifejezetten nemzeti-felszabadító arculatot adnak.

Szerencsére működik a telefon. Megpróbálom felhívni budapesti barátaimat. A kaotikus első információkból egyvalami vitathatatlanul kiderül - az egész nemzet a felkelők oldalán áll: a nemzet az egyik oldalon, a vezetés sztálinista, az ÁVH osztagaira támaszkodó része a másik oldalon. A felkelők között a kommunisták ezrei. A magyar hadsereg vagy megőrzi semlegességét, vagy a forradalom oldalán lép fel. A munkások megszállták a gyárakat. A munkás- és egyetemi ifjúság a barikádokon. Gerő behívta a szovjet csapatokat.

„Alávaló cselekedet volt minket fasisztáknak és ellenforradalmároknak nevezni” - kiabálja a telefonon keresztül T., a kommunista értelmiségi, jószívű és nemes gondolkodású ember. R. hangjában végtelen szomorúság és fájdalom: „Harcoltam Spanyolországban, harcoltam egy partizánegységben Hitler ellen, és most pedig ellenforradalmámak neveztek engem. ítéld meg te magad.”

És ez így megy minden beszélgetésben. Pontosabban kellene tisztázni a keddi tüntetést, és azt, mi történt az alatt a két nap alatt, mielőtt Budapestre érkeztünk. De egyvalami biztos: nem lehet a nemzettel az ágyúk, még inkább az idegen katonák ágyúinak a nyelvén beszélgetni, midőn a nemzet kétségbevonhatatlan jogot, szabadságot és igazságosságot követel. Ezt a gondolatot tartalmazza az első Varsóba küldött jelentésünk.

Alkonyat után elmegyünk abba a házba, amelyben éjszakáznunk kell. E. velünk van. Az ó lakása messze fekszik - két vagy három frontvonalon túl. A lakásban, amelyet a követségen éjszakázó alkalmazott bocsájtott rendelkezésünkre, csönd és üresség. Bosszúságunkra a telefon nem működik. E. a rádiót tekeri. A patetikus Wagner idegesít. Hirtelen csöndes, fáradt hang szólal meg. Az érthetetlen szavak úgy hangzanak, mint egy imádság. E. fordítja: a kiváló irodalmár, Tamási Áron írta. „Magyar imádságnak” nevezte el. Nehéz lefordítani a rövid költeményben írt szavakat. Ami történt, annak meg kellett történnie. Szomjasak voltunk, de tiszta víz helyett sarat adtak inni. Meg kell találnunk életünk saját útját, amelynek lényege a demokrácia és a nemzeti függetlenség. Csak a nemzet akaratát kifejező kormány képes nyugalmat adni a véres földnek, mondja.

Milyen borzalmasan kell égessék ezek a szavak azokat, akiket felelősség terhel a kiontott vérért, az anyák könnyeiért, az árvák és özvegyek sírásáért. Vajon eljut-e a tudatukig, vajon fölfogják-e, hogy távozniuk kell, hiszen nemzetük számára idegenekké váltak, nem értették meg annak kívánságait, nem hallották meg annak hangját. Vajon megértik-e, távozniuk kell, hogy megszűnjék a vérontás, hogy elhallgassanak az ágyúk és a géppuskák; hogy a nemzet ne szenvedjen tovább, hogy gonosztetteik baljóslatú árnya ne borítsa el egészen az eszme tisztaságát, amellyel ők szemben álltak és azt meggyalázták.

286