Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
külváros utcáit. Hosszú falak, mögöttük mozdulatlanságba dermedt gyárak, házacskák, amelyek előtt magányos polgárok állnak, bármelyik pillanatban készen arra, hogy elrejtőzzenek. Valami természetellenesség van a levegőben: nem tudom meghatározni - a rémület, a félelem, a gyűlölet avagy a kétség- beesés légköre-e? A vasgyár falai mellett emberek haladnak. Mindegyikük hóna alatt vekni. Lövések visszhangjai. Az emberek a kenyérrel úgy a falhoz simulva, hogy vállaikkal súrolják a vörös téglákat, meggyorsítják lépteiket. Egy nő fojtott kiáltással a gyermekét hívja - mint minden gyerek, ez is rakoncátlan, nem tudja mi történik. A gyár rácsos kapuján túl fegyveres civilek. E. elmondja, hogy felkelők - munkások; a gyárakat őrzik. Nagy kerülőt teszünk. Az egyik felkelő őrhelyen azt tanácsolták, hogy a hosszabb úton menjünk, kerüljük el az Üllői út környékét, ahol heves harcok folynak a laktanya magyar katonái és az őket ostromló szovjet páncélos csoportok között. Megyünk a fájdalomtól megnémult városon át, a városon, amelyet, mint a sakktáblát a harcoló felek elválasztó vonalakkal szabdaltak föl, át a városon, amelyben háború folyik. Csak most kezdek erre rádöbbenni, jóllehet még nem vagyok képes magyarázatot találni. Az ablakokból és az erkélyekről az őszi köd nyirkosságától megduzzadt zászlók lengenek. Piros-fehér-zöld és fekete. A nemzet színe és a gyász színe. A szabadság jelképe és a halál jelképe, amellyel a szabadsághoz való jogot kellett megváltani. A nemzetiszínű zászlók hasítékain átsötétlik a szomszédos gyászlobogó. Ott, ahol ma a zászlókon lyuk tátong - néhány nappal ezelőtt még címer volt. Miért vágták ki? Tudom, hogy e kérdésre a választ csak holnap vagy holnapután fogom megkapni. De azonnal részmagyarázatot keresek. És ez borzalmasan hangzik. A kivágott címer annak az államnak a jelképe, amely nem a szabadság és boldogság hona volt, jóllehet e célok lebegtek születése forrásainál. Nem ismerem a részleteket, nem tudom még Magyarország elmúlt 10 vagy 12 évének teljes elemzését adni, de tudom, hogy szörnyűek voltak, hogy itt az emberi agyat és szívet széttipró sztálinista terror őijöngött, hogy a szabadságot szolgasággá változtatták, az igazságot képmutatássá és hamissággá, a legnemesebb eszmét legázolták, vérrel szennyezték be, s frázisokkal palástolták a bűntettet. A rendszernek, amelyet népi demokráciának neveztek, százszor kevésbé volt köze a demokráciához és a néphez, mint bárhol máshol. Erről korabeli beszámolókból, magyar barátaim fájdalomtól sajgó leveleiből, Rajk László özvegyének könnyeiből tudok... E^t érzem a kivágott címerű zászlókból áradó ridegségben. íme a tér. Tágas és néptelen; két oldalról magas házak szegélyezik. Idelátszik egy templom két tornya, és háttérként a park zöldje. A tér közepén gránittalapzat, rajta két hatalmas bronzcsizma, fölötte piros-fehér-zöld zászló leng. Van valami megrázó ebben a látványban; e napok tragédiája és nagysága. Ebben van az 1956-os magyar forradalom mindent felölelő jelképe (mert az oly szűkszavú és ellentétes információk ellenére forradalomként értelmezem az eseményeket október 23-tól máig). Ismerem már a sajtóbeszámolókból ennek a jelképnek a történetét. Most a gépkocsiban ezt röviden kiegészítik utastársaim, akik egész idő alatt Budapesten voltak. 284
