Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - Konrád György: Álmerénylő hosszú kabátban (regényrészlet)
Szóval Késmárkit most kinyírjuk? KD szüntelenül arra próbálta ösztökélni magát, hogy csak a soron következő lépésre, a most éppen kimondandó szó vagy megteendő cselekedet helyes megválasztására ügyeljen. Rákiáltani: „Késmárki!”, és máris lőni. Az arcán kettős meglepetés, hogy felismeri évfolyamtársát, és hogy az hasba lőtte. És akkor utána mit csinálsz? Elszaladsz? Vagy ott maradsz, és elkezded magyarázni a többi makulátlan hazafinak, hogy ez egy nyilvánvaló hazaáruló - volt? Mivelhogy beöltözött azok közé. Erről a többségnek valószínűleg rossz véleménye van, de kétséges, hogy ugyanez a többség megszavazná-e ennek a másik fiatalembernek, Késmárki Andornak a kivégzését. Ennél sokkal többet végiggondolni nem állott módjában, amikor Késmárki ráköszönt KD-ra: „Jó napot kívánok. Legyen szíves a személyi igazolványát!” Késmárki szemében volt valami kaján érdeklődés. Néhány nappal azelőtt megjelent a jogi kar kapuja előtt, amikor éppen KD állt őrt géppisztollyal, védelmezve az emeleten székelő Értelmiségi Forradalmi Bizottságot. „Beengedsz?” - kérdezte akkor Késmárki. „Nem szívesen - mondta KD -, körülszimatolsz?” „Körülnézek, körülhallgatok, hátha tanulok valamit.” Világos, hogy Késmárki ágens, és hogy a filozófiája egy ágens filozófiája. KD benyúlt a zsebébe, keresgélt és előhúzta a személyi igazolványát. Érezhető volt, hogy a keresgélést a karhatalmi közeg a várhatónál hosszadal- masabbnak tartotta. Kinyitotta KD személyi igazolványát, benne volt Kata igazolványképe is, hogy ne gyúródjon, azért éppen ott. Mihelyt KD-t kizárták az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, Késmárki nyomban bevetette magát. Szerette volna eltéríteni Kata bizalmát az egyetemről méltán eltávolított KD-től. „Személyi igazolványban semmilyen egyéb papírt nem szabad hordani. Ezt a fényképet elkobzom. Ma még túlságosan korai lenne téged őrizetbe vennem. Személyi motozást is tarthatnék. Menj haza a feleségedhez. Lehetőleg ne sokat mászkálj, és ne hagyd magad semmibe se beszervezni. Ne nyugtalankodj, kérlek, a letartóztatok házhoz jönnek.” Késmárki tisztelgett és elfordult. Most hátbalőhetné. Kata berendezte a félje szobáját, szekrények mélyéről előkerült egy faliszőnyeg, meg egy ágyterítő, az asztalon zöld bársony, Kata tett rá egy Budd- ha-arcú kínai porcelánvázát is. Megmutatta azt a kis színes fonálgombócot, amit Zsuzsi gombolyított a nevelőapjának. Kata megemelte a kabátot, rémüldözött, hogy milyen súlyos, észrevette a revolvert. „Te így jársz? Minek ez neked?” „Minden eshetőségre” - felelte KD. „Milyen eshetőségre?” „Sosem lehet tudni,” mondta KD, s nem merte bevallani a feleségének, hogy most próbaúton van. Ha a kollaboránsokat megbüntető népi terror eszméje áll, akkor neki ma egy skalpot be kell szolgáltatnia. Ahelyett, hogy enged Késmárki javaslatának és hazajön a feleségéhez, a nyomába kellett volna szegődnie, és valahol orvul hidegre tenni. Tanuljuk meg a bérgyilkosok hallgatag elszántságát. Mind a paprikás krumpli, mind a szobaszépítés ujjongó dicséretet kapott. KD fölvette a nehéz kabátot. Kata a széken ült és a homlokát nyújtotta csókra, jel volt ez arra, hogy rosszallja KD távozását. Az asztalon ott volt a Merlau- Ponty könyv. Les avantures de la dialectique. 239
