Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Frang Gizella: Írói személyiség és epikai alakok (Bertha Zoltán: Bálint Tibor) (kritika)
zővel foglalkozó korábbi szakirodalom eredményeit, továbbgondolják vagy vitatják egyes megállapításait - ahogyan Bertha Zoltán is tette a kolozsvári prózaíróról szólva. A kismonográfia első fejezete az életút kissé szokatlan, pontosabban nagyon korszerű összegzése: nem az élet állomásainak dátumszerű felsorolása, hanem a sors éltei formált személyiség vizsgálata, pszichológiai mélységgel. Bertha az írói személyiségből és a kor történetéből vezeti le később Bálint Tibor mélylélektani elemzésű szereplőinek jellemét, sorsuk törvényszerű, történelem és lelkialkat determinálta alakulását is. Ugyanitt, az írói személyiség elemzése mellett számba veszi Bertha Zoltán az életút egyes állomásainak lélekformáló erejét, a történelmi hátteret és az irodalomtörténeti előzményeket, szól a Bálint számára fontos kor- és nemzedéktársakról. Az életút követése során felsorakoztatja a műveket: a novellákat és regényeket, a gyermekeknek és a felnőtteknek szánt írásokat egyaránt. A részletes elemzések, a motivikus azonosságok vizsgálata sorából a gyermekirodalom körébe tartozó művek kimaradnak. Érthetően: Bertha Zoltán számára a „felnőtteknek írt” alkotások az érdekesebbek és elemzésre méltóbbak, hiszen ezek kapcsolata a történelmi és a társadalmi valósággal közvetlenebb, s így az írói látásmód alakulását, vagy a jellemábrázolást vizsgálva az íróhős viszonyon kívül az író-külvilág kapcsolatra is fényt deríthet az irodalomtörténész. Mindezt az alkotások időrendjét követve teszi. A novellista indulás vizsgálata nyitja a műelemzések sorát: két kötet ismertetése, az 1963-ban megjelent Csendes utca és a ’66-os Angyaljárás a lépcsőházban címűeké. Itt az „írói ítéletben a múlthoz való viszonyítás lett az alapja a feltétlen jelenszemléletnek” (25. p.) — állapítja meg Bertha Zoltán. E kötetek novelláiban, karcolataiban a „moralizáló szándékot, mely szintén fő vonása a bálinti epikának, ... a szereplőkhöz viszonyuló érzelmi fűtöttség hordozza” (29. p.) - szól egy másik fontos megállapítása, s az elemzésekből kiderül, hogy Bálint Tibor szereplői rabjai az érzelmeknek, indulatoknak. A szereplők egymás közötti viszonyának, valamint az író és a szereplő kapcsolatának taglalása után sorra veszi a Bálint Tibornál fellelt stíluseszközöket, bemutatja a novellák és karcolatok szerkezetét. A stíluseszközöket összeveti a kortárs és megelőző korok magyar és világirodalmi szerzőinek ábrázoló módszereivel. Hangulatot és színeket, motivációt, okot és okozatot keres a cselekményben és, a hősök viselkedésmódjában egyaránt. Mindezt úgy, hogy nem csupán az irodalomtörténetbe illeszti bele az elemzett művet, hanem a róla szóló kritikai írások történetét is adja. Bertha Zoltán történelmi szemlélete, az író és a^ történelem kapcsolatának vizsgálata nem jár együtt valamiféle aktuálpolitizálással. Általános emberit keres, korokon és határokon felülivé tágítja a novellák, karcolatok sugallta világismeretet. Központi kérdéssé teszi a világ megismerhetőségének hitét vagy tagadását. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról, hogy az író mindezt Erdélyben, korunkban, egy diktatúra éveiben írta, s típusai így a politika áldozatai is. Méltatja az írói bátorságot, nem feledkezik meg az író és a hatalom viszonyáról, az ember és az önkény kapcsolatáról, az elgépiesedett világ visszásságairól, torzulásairól, antagonizmusairól, de nem politikát, hanem általános emberi érvényűt keres mindebben. Ugyanez a módszer és szemlélet jellemzi a következő öt fejezetet is, amikor részeire bontja és értelmezi az Önkéntes rózsák Szodomában című „fantasztikus ellen-utópiát”, a Zokogó majom című nagyregényt, az apokrif, robot-, valamint ötletnovellákat, bibliai átértelmezéseket, a dekameroni szerkezetű Öregek könyvét.. A tárcák, esszék, jegyzetek ismertetése és jellemzése, majd a Zarándoklás a panaszfalhoz című regény kapcsán a párhuzamos életsorsok egymás mellé és egymással szembe állításában is ezt követi. Minden fejezetben, akár regényt, akár novellát dolgoz föl, megkeresi az azonosságokat és az ellentéteket, az írói eszközök, a mondanivaló között. A motivikus és jellemismétléseket egymással is összeveti. A művek egymásutániságában olyan vezető szálat keres és talál, amely alapján levonja a következtetést az írói látás- és láttatásmódra vonatkozóan, minden apró változást érzékenyen észrevéve, minden rezdülést észlelve, ugyanakkor kritikával fogadva. Mert noha elragadja Bertha Zoltánt a bálinti stílus 221
