Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: A Mélyből jöttek és a Magasba törtek (Brta Sándor-Újvári Erzsi költői indulása, életútjuk a Tanácsköztársaság bukásáig) (tanulmány)

szőlő fürtösödik” - de a rokkantak hogyan tudnák „magukra pólyázni” az asszonyukat? „Mert a király és a haza. Két ölelő karját értük temette”. „Minek a föld?” a ház? - „ha a mintás kaput más karja zárja”? S az is megtörténik, hogy a hazatértek mohó harapása nyomán keletkezett seb a halál fészke. A kis balerina ajkán „vörös vér szökik”, majd pár nap múlva „görcsös fejfájás után testét mint egy őrjítő-kánikula csúszta körül a láz”, s aztán már derekát sem tudta forgatni; kétségbeesésében a tükörbe vágott - ezer apró szilánk pattant, s „csillogó hegyükkel teletűzdelték a testét”. így lett ő is s sok más asszony - áttételesen - a háború áldozata (2.-4.-6.-8. Próza).

Nem félénk, szemérmes kislány most már Újvári Erzsi, hanem kiforrott nő, aki mer és tud látni, érezni, észrevenni és megjeleníteni. A háborús pusztulásban is az Élet csíráira figyel, s büszke arra, hogy a nő az élet hordozója; bármi történjék is a történelemben, „az élet szent okokból élni akar” - ahogy ezt Ady megfogalmazta. Az anyaság misztériumát mindenkinél szebb, megrázóbb és érzékibb érzékletességgel mutatja fel. Képzeletében végigéli az anyában végbemenő érzés- és tudatfolyamatokat, s pontos, lélektanilag hiteles, plasztikus képekkel, drámaian jeleníti meg a történéseket. (7. Próza) Mikor az asszony megérezte az első fájásokat, „fölnevetett. Szája soha nem hallott altatóra nyílott. Eszében muzsikálni kezdtek a neki szánt szavak”. S aztán sürgés-forgás, a bába fontoskodása (szentelt vízzel „keresztet rajzolt a hasára, mert egy asszonynak kutyafejű gyereket küldött az Isten”); majd „éles sikítás”, „végső feszítés” - „s az ágy fehér alján kivirágzik egy fej”. „Fiú” - kiáltják diadalmasan az asszonyok, „és feszülő karokkal magasra emelik a tenyerük drága gyöngyét”. Aztán az anya mellé pőlyázzák a kicsit s kezdődik az ünnep: „Valahol a pince hajlásán csapra verték a tavalyi termést. S valaki az ajtó előtt flótázni kezdett”.

A jellegzetesen „női látásmód” azonban nem zárja ki, hogy objektívabb, a „külvilág” külső köreihez tartozó empirikus anyagot is versbe emeljen. így például megrendítő képet rajzol a Dunába süllyedt hajó katasztrófájáról, az őrjítő „halálfcánc”-ról, az alámerülő emberek szájából reménytelenül égbe törő könyörgésről, s a hörgésbe fúló zengő zsoltározásukról. „Nyelvükből fehér habok bujkáltak a szájuk elé”, aztán már csak „a fejük színes golyóit dobták föl az égre” (9. Próza). Nem kevésbé megrendítő az árvagyerekekről készített mini-portré - „akik már sírni sem tudtak, mert az anyjuk fekete tenyerében e vörösre égett a szemük”. Az iskolában a tanító gyöngéd biztatással odahajlik hozzájuk, s ettől megnyugszanak: „érzik, hogy a fejükre szakadó falakkal csak az ő két karja verekszik” (11. Próza).

A valódi lázadás képei, képzetei is erősen foglalkoztatják fantáziáját. Az 5. Prózában egy 1917-es spontán tüntetést örökít meg, amely békés felvonulásnak indul („vörös zászlók úsznak a levegőben”, „egy széles mellű legény új jövőt ígér”). De a hirtelen eléjük „cövekesedő rendőrök” láttán a tömeg megvadul, - most már „kövek röpködtek”, „az ablakokból élő gyerekeket dobáltak a rendőrök kardja hegyére”, s „a házak sebes szemei ijedten kivörösödtek”. De ekkor - mindenki számára váratlanul - megszólalt „a kaszárnya tetejéről a gépfegyver”, „vörösre pettyezte a legjámborabbak testét”; lópaták zaja, vad dulakodás, s perceken belül „az tucák szomorú krisztusai a földön hevertek”. Aztán itt is elborít mindent a „fekete csend”, s „mindenütt égig törő lánggal virrasztanak a fekete oszlopok”.

A társadalmi helyzet determináltsága elleni lázadás egy sajátos formájaként jelenik meg nála a női lázadás - évezredes beidegzettségek ellen. Két dialógusa (Vándorlás, Két ember) a „polgári” otthon bezártságából kilépni kívánó asszonyok elszánt küzdelmét mutatja - szabadságukért, önmagukért, egy „tágasabb” s így emberibb életformáért. Az egyik „hősnő” az ibseni „babaház” Nórájához hasonlóan odahagyja féijét, gyermekét, s a gyöngédséggel bélelt „börtön”-ből — látszatra kegyetlenül s érthetetlenül - elindul egyedül, megkeresni önmagát. A másik viszont nem pusztán önmagáért, hanem rokkanttá vált félje miatt, helyett is harcba indul: a beteg testet nem tudja „feltámogatni”, végül elengedi az őt könyörögve marasztalni igyekvő kezet,

211