Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplójából V. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
az ablakában felgyullad a lámpa. Akkor azért csak kivittem a verklit a balkonra, és bár elég hideg volt az éjszaka, legalább a keringőt eljátszottam neki altatódalként. Aztán én is lefeküdtem, de még sokáig nem tudtam elaludni. Hát, így kezdődött az én nagy, komszomolista szerelmem. (1940. november 20., Vilnius) Másnap reggel későn ébredtem. Nyilvánvaló: fél éjszaka nem jött szememre az álom, csak a szerelmemen járt az eszem, és hát, mondhatni, nagyon boldog voltam. Szóval, felébredtem, azt’ látom ám, hogy ott az asztalon a csokor virág, amit egy csomó pénzér vettem tegnap szívem választottjának. És tessék, addig hurcolásztam,míga végin elfelejtettem átadni neki. O pedignyilván illetlennek tartotta, hogy eszembe juttassa. Persze, lehet, eszibe se jutott, mert hát azért megittunk két nagy üveg vodkát és hat flaska sört. Az éjjel kicsit össze is rondítottam a szobám: vagy két rókabőrt kiterítettem szépen a padlóra. No, mászok ki az ágyból, azt’ imigyen morfondérozok: meg kéne valahogy menteni a csokrot, el ne hervadjon szombatig; hátha kinézne még randevúsan. Csakhogy nem volt semmilyen edényem, amibe beállíthattam volna. Akkor eszembe jutott, hogy van itt az ágy alatt egy rendes, zománcozott edény. Csuda ügyes megoldás, oldalt van egy füle, jó a fogása. „Pont jó lesz - gondoltam -, nagy is, szép is, megfelelően kényelmes is.” A hirtelen ötlettől hajtva menten ki is szaladtam a konyhába amúgy öltözetlenül és vizet engedtem az edénybe. Beleraktam a virágot, azt’ mutatom a tanítónőknek, akik épp reggeliztek a konyhában, ahol melegebb volt, mint odabe.-Nézzék e, milyen szép-mondtam nekik. - Mi nagyon szeretjük a virágot, mert nagyon finom nemzet vagyunk ám. Nem szóltak rája semmit. Biztos azon húzták az orruk, hogy megin egy szál gatyában grasszálok a lakásban. Pedig már épp elég ideje vagyok náluk, megszokhatták volna, hogy fütyülök a burzsuj babonáikra. Micsoda tompa agyú népség! Visszamentem a szobámba, a virágokat kitettem az ablakba, hadd lássa az én szívem cárnője, mennyire tisztelem a neki szánt csokrot. Később, amint észrevettem, hogy kifüggönyözte már az ablakát, vagyis hogy már felkelt, eljátszottam neki egy indulót a verklin. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik nekem ez a szocialista hangszer. Egykettőre meg lenet tanulni a kezelését, kotta se kell hozzá, azt’ ha valakinek megvan hozzá a tehetsége, nagyon gyorsan elsajátíthatja, miképpen lehet önmaga és mások számára kellemessé tenni az időt, legyen bár nappal vagy éccaka. Úgy bizony. No, eljött valahára a szombat. Fölvettem az új cipőmet, fél üveggel a fejemre öntöttem a világ legjobb parfümjéből, a „Sztálin lehelletéből”, felcsatoltam mind a két órámat, azt’ fogtam a csokrot az ablakból és mentem randevúzni az én kedvesemmel. Eléghosszan megváratott. Ki is fagytam cudarul, mert már eléggé benne jártunk a télben. De hát a szerelem igencsak fűtött belülről, úgy hogy kivártam a választottamat. Természetesen kezet csókoltam neki és ünnepélyesen átnyújtottam a csokrot. Ez meg nem akarja elfogadni. Aszongya: 192
