Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: Az ön(le)építés - avagy a kor valóságos kihívásai (esszé)
költ” hasonlóságok közben) természetesen hatalombirtokló indítékai vannak: melyik politikai erőcsoport privatizál?; kinek?; ki tudja jobban „helyzetbe hozni” a híveit?; hogyan társul mindez egyre inkább kizárólagosságtudattal, gyűlölködéssel, kétoldalú bűnbakképzéssel? Ma már nem titkoltan ezért működik a koalíció („az tagja a koalíciónak, aki megszavazza a költségvetést” stb.); viszont aki valamit „ellenszavaz”, az elátkozható, netán „nemzetellenes”, s így aztán újra napirendre kerülhet „az ellenség ,bérencei’-nek, az ,áruló’-nak a keresése a mindenáron való rendnek, vagy a rend látszatának, a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése.” (Bibó). 6. Csak egyet emeltem ki a burjánzó kvázikérdések közül. Azt próbálom aláhúzni, hogy az elhomályosodásban mennyire »természetesen« - szinte már-már észrevétlenül — történik meg a népi-nemzeti hagyomány egykori képviselői részéről is a hatalmas hagyatékban (Bibó, Németh, Illyés, Fülep, Szabó Zoltán) reprezentálódott, ma is nagyfontosságú értékek figyelembe nem vétele, mint a történelmi traumák folyamatosságainak gondolkozásbeli következményei, a minőségelv feladásával járó új zsákutcák nyílása, a hatalmi tudat neurózisai, a mássággal szembeni intolerancia, általában a kontárságot elutasító mentalitás, amelyet éppen Fülep, vagy Bibó, vagy Németh segítettek ki- tejjeszteni a politika területére is, kitüntetetten arra a fenyegettetésre gondolok, amivel az „írói alkattal”, vagyis érzéki-indulati, művészemberi értékekkel megáldott személyiségnek kell szembenéznie, amikor a politikusi szerepbe téved. Németh László - a hozzá való vonzódásait Csurka István nem egyszer emlegette - elég határozottan szembenézett már azzal a dilemmával, amit ő a „történelem eszközeinek” és az „író eszközeinek” a találkozásából, illetve összecsapásából vezetett le. Mint vallotta, a probléma magja az, hogy az író a teljesség szerelmese, s ennél a politika mindig kevesebbre ad módot. Töprengése közismerten így foglalható össze: ha nem veszel részt, az ügy romlik meg, ha részt veszel benne, magad romiasz meg, mert a politika törvényei mások, mást kívánnak, mint a te teljességvágyad. Arról ugyan már hosszabban nem szólt Németh, hogy a politikától megrontott író mire képes, ha hosz- szabb időre benne marad, netán vezető szerepet vállal e politikában (hiszen ezt valójában abszurdumnak, írói-emberi önleépítésnek tartotta), ám néhány utalása azért sejteti: bizony az volt a véleménye, hogy a politikában megcsonkuló írók csak gyarapítják a politikuskontárok táborát, miközben magukat írókként - ama teljesség szerelmeseként - fölszámolják. Kedves Barátom! Itt most nem is az a lényeg, hogy Némethnek ebben igaza volt-e. Mert ugyan mondhatom én (vagy más), hogy persze, igaza volt. Am mondhatja akárki az ellenkezőjét is (holott őszintén szólva, ez az igazság elég régen közhely). A lényeg az, hogy a politikában a kelleténél tovább bennmaradó pályatársunkból mintha ama elemi kétely is hiányozna, ami itt ikerérzése volt a némethlászlói erkölcsiségnek. És talán ez az elszánt kételynélküliség falazza el előtte azt, hogy ma már szinte csak ő áll a vártán egyedül (írótársai, egykori szellemtársai közül is). Amennyire elismerést érdemelt ak155
