Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasadi Péter: "... a csodakard rozsdás" (Czakó Gábor: A teremtő mosolya) (kritika)
VASADIPÉTER „...a csodakard rozsdás”- írja Czakó Gábor a TEREMTŐ mosolya című esszékötetében. Nem azért rozsdás a csodakard, mert sokáig rejtegették a földben, épp ellenkezőleg; mivel eső, hó, fagy marta, koptatta már kezdettől fogva az élet szolgálatában, ahogy rendet vágott az emberi tévedések, a történelmi megátalkodottságok és a merev gyűlöletek bozótosában, ahogy az igazság forrásvizét fakasztotta, hozzápendülve a megkövesedett lelkekhez, rendszerekhez, gondolkodásmódokhoz és az időhöz, ahogy magasra tartva egybegyűjti azokat, akik rádöbbennek a mindennapi szakadékok sötétségeire, s velük szemben az egyetlen csillag fényére, akik a legészrevétlenebb bátorságra téve szert, önmagukat tartják a lét-küzdés fölvonulási terepének, akik meg mernek torpanni az eszeveszett s titkos kis rókalyukakból irányított rohanásban; a csodakard elrozsdásodott, mivel két (illetve sok) ezeréves, de folyton lemorzsolódik, lepereg széles lapjáról a rozsda, és megújulva, eredeti élességével vonzza magához (ma is) a keresők tekintetét; a csodakard a hitnek, Jézus Krisztus nem-evilági tanúságának és tanításának, a(z egy) keresztény Egyháznak a szimbóluma. Azt lehetne talán mondani, ebben a kompromisszumokkal, mint légoltalmi pincékkel teletűzdelt világban nem a legszerencsésebb lelemény karddal, gyilkoló szerszámmal ábrázolni egy eszmeiséget, amely nem vad, hanem szelíd, nem ont vért, hanem sebeket kötöz, nem alapít birodalmat, hanem fölkészíteni igyekszik az embert (bárhol, bármikor s bármiként él) az igazán egyetlen birodalomra, az öröklétre. Ezt lehetne mondani, ha csak „egyenesben” kellene gondolkodnunk ahhoz, hogy megértsük a kereszténységet; de nemhogy a jézusi paradoxitás magjából keletkezett kereszténységet, hanem semmit sem értünk meg, ha nem tudunk, nem tanulunk meg kereszt alakúan, oda-vissza, kör alakban, sőt gömb alakzatban gondolkodni, vagyis látni a dolgok fejlődő terjeszkedését, ismeretlennek mutatkozó mélységeiket, hatásaikat és rádiuszaikat. Csak így érthető meg az is, hogy ez a rozsdás kard mégis szikrázik, ez ejt oly sebet, amelyből sebezhetetlen és határtalan élet nő ki, ez vágja ketté az összegabalyított értelmezéseket igaz és hamis érvekre s következtetésekre. Maga a Szentírás, a Jelenések Könyve ábrázolja az alapító Istenfia szavait, melyek élet és igazság, kétélű kardnak, ahogy jön ki rettenetes evidenciaként a „mintegy megölt” Bárány szkjából, mikor belovagol vérrel átitatott ingében, az idők végén. Czakó Gábor nemcsak megvillantja ezt a különös kardot, hanem fénye mellett jól látja s át is éli a világot, s elmondja, kulcsmondatokba foglalja tapasztalatait. A látvány elég lehangoló. A világ ma is az a sötétség, amely en bloc nem fogadja be a világosságot, de ott, ahol befogadja, kétségkívül a (megviselt) szeretet nyugodt kiáradása uralkodik benne. Az író Ját”, abban az értelemben, hogy nem hajlandó világosságnak mondani azt, ami sötét, útnak a járhatatlant, életnek a kataton vegetálást. Látása, melynek nevében legbenső írói lendületből beszél (elkerülve mindenütt a predikatív üresjáratot), a halódás, a szétesés ellenfelévé teszi. így válik - pilinszkyi értelemben - Isten anarchistájává, azaz a belső rend makacs hirdetőjévé, s mivel állapota állandósult, tényleg, alig akad valami, amire jó lelkiismerettel rábólinthatna. Ugyanakkor, míg a rombolódó részleteknek kénytelen ellentmondani, az Egészre nagy igen-t („IGEN”-t) kiált, ami nem mást jelent, mint a törmelék helyett épet, a hangos 125
