Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Tandori Dezső: Rue Mozart (Garaczi László: Nincs alvás!)

nem merek, félek, hogy a szavak »súlyától« tényleg elmerülök, aztán ezt a tartózkodásomat is feladom, mintha valakinek az utolsó kívánsága lennék.”

Keszekuszán érik egymást az események, ez a ténykörülmény fejeződik ki a szavak virtuozitás-lehetősége által, mindazonáltal semmi neheztelésnek nem érzi helyét a föszemély, mert ma már azt senki sem ígéri nekünk soha (mikor ígérte kinek ki?!), hogy bármi hagyományos értelemben leszünk koherensek-összefüggőek; s mert ez így van, vagyis mert nincs így, mindennel össze is függünk rendjén (rendetlenjén), és ez még vissza is sugárzik belénk, hogy aztán - lásd: szavak virtuozitása, vagy a rű Mozár intézményfüzére - legyen minek kisugárzódnia stb.

Garaczi elsődleges bravúrja: hogy ezt az igen bőséges bravúrelegyet természetességként tudja adni, a dolgok egy pillanatra sem válnak fárasztóan komollyá, de öncélúan játékosak sem maradnak. Viszont el se szomorodunk.

Fel se vidulunk, úgy külön.

A rendszer - a „rendszer”! - nyitottá tud válni algericasi olajfaligetek után, pusztán egy Dacia felforrt hűtővize révén. Viszont miért ne történne ilyen egy oly világban, ahol valaki évekkel később (mi után is? mindegy) kihajítja kulcsait a hatodikról, és egy kulcstartóként használt bűvös kereszt három darabra törik, s nem szimbolizálja többé a megváltást. „Nehéz időket élünk”, folytatja - pl. - a Vérszem és párnarázás című darab narrátora. „A szeretőm randa volt, kéjsóvár, falánk, zsugori, lusta, alattomos, és azonkívül törzskönyvezett boszorkány.” Nem mindegy, mik a nagyobb összefüggések? (Ja, a „rendszer” említve volt. Majd visszazárul.) Akinek ennyi jó kevés... De tovább: „Cickafarkteával kezdtük a napot és szénavirág-pakolással végeztük.” Megtudjuk még a főalakról: „A feleségem apja viszont a kerület vb-titkára volt és a tapolcai vadásztársaság tiszteletbeli elnöke. Két tűz közé kerültem.” A föalak örökké bajban van (miben lennénk!?), ám az is csak „annyi”. Amennyit elmondani érdemes róla. Nem sokat, de azt aztán nem akárhogy. Ez így meg is történik végig a könyvben. Az anyag teljesen koherens (na, látjuk!), s merőben összefügg önmagával. Meg velünk is.

Még mondjuk azt, hogy nem vagyunk túlhalmozva! Garaczi is ezt mondja. Azaz hogy ezt nem mondja. Már hogyan mondaná.

Már hogyan mondanánk bármit, kérdi ez a próza. Ha nem így. De mit is mondunk? Ésszel él a szöveg, folyton észbe kap, jószerén. A Szerdár nevű török kebab-árus („aki később elmetszette húgának a torkát, mert lefeküdt egy kreutzbergi kokaindílerrel”!) és a Gyarmati Nő, a „Nagytermészetű Betűmotozó” és az „Alkalmai Önös” (halina- csizmában): az alakok százai közül aprócskán tarka mustra. „Birodalmi Szolga” és kertvárosi fogspecialista (Párizs leghíresebb ügyvédje szerint!) kavarog fel s le a „Sivatagi Sellő”, a „Hablegény”, a „Nevető Sokadik” és még sokak társaságában. Ka- vargunk mi is, mint akik valami Evelyn Waugh-regény illusztrációiként kallód- tak/tunk el; hogy is mondjuk, hogy hogy-is-mondják... Nem jutunk sehonnét sehova. A rend, mely folyton lerobban, de zárt, oly eredendően meg van konstruálva, hogy azt senki különbül! Nincs is szó senkiről a rendszerrel kapcsolatban, a rendszert tevő alakzatok a maguk alakzatságát teszik, ebből áll össze minden; úgy, hogy szét lenne hullva (e módozatban), ha Garaczi szavai nem gondoskodnának az együttesmikéntről.

De gondoskodnak. Tehát...

„A válasz a száj maga.”

Ez még a szövegben is külön idézet. Mi ehhez az, hogy protagonista a tükör elé áll, s lassan kitolja duzzadt, meggypiros nyelvét? Hát nyilván a nyelv kérdése ez is. „Odafuwa Jemi, a Picard utcai gyilkos” tudna pár szót mondani nyilván emez átváltozásról.

Garaczinál itt minden átváltozik, de semmi el nem múlik. Meg sem valósul. „Van”, szól - hogy aztán ez a kettő miképp fedi egymást, ki ér rá rákérdezni. Sietség nélkül, de azonnal lendül minden tovább.

1258