Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Lőrinczy Huba: Így írtál te. Hódolat és imitáció, vallomás és paródia (Márai Sándor: Szindbád hazamegy)
LORINCZY HUBA így írtál te Hódolat és imitáció, vallomás és paródia MÁRAI SÁNDOR: SZINDBÁD HAZAMEGY Alig valamivel testesebb a fabulája ennek a remekívű kisregénynek, mint ama „tárcádnak, amelyet a címszereplő élete legutolsó írásaként lila tintával a kétrét vágott, diósgyőri fajtájú miniszter papírra vetett. Abban „Tudniillik - adja hírül a kurta, ámde nézetünk szerint szervetlen és fölösleges narrátori közbeszólás - négy hasábon át nem történik (...) semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat!...” (88.). Itt pedig? A halálsejtelemmel teli Szindbád pillant körül utószor a „világban”, s búcsúnapja jószerével eseménytelen. Utoljára indul el óbudai házából a „hajós”, mert hatvan pengő kellene kislánya vizsgaruhájára, utoljára száll a neki oly kedves kétfogatúra, utolszor látogatja meg a Lukács fürdő medencéit és dögönyözőit, utoljára mereng a „Csikágó” kávéház asztalánál az eltűnt társakon, megírván utolsó tárcáját, utoljára veszi szemügyre Pestet, „... e szomorú és ügynökölö város”-t (88.), utoljára eszik, borozgat és hallgat barátai közt, a .London” szálloda éttermében, s utószor tér meg hajnalban szeretteihez, hogy máris végső útjára vigye a vörös postakocsi: „A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk” (125.). Mindössze ennyi történik Márai remekében, de a cselekménytelen cselekményt dzsungelként növi be az emlékek, fantáziaképek, asszociációk miriádja, átitatja a mulandóságérzés mélyén megélt melankóliája, folyvást lebegteti a búcsú fátyolos melódiája. A Szindbád hazamegy — akár megannyi Krúdy-regény s -novella - nem a fabula, annál inkább a szüzsé s a hangnem, a modalitás diadala. Az epikus elődök közül — Kosztolányi Dezső mellett - A vörös postakocsi szerzője volt Márai számára a legfontosabb, a leginkább inspiráló mester. Jelzi iránta érzett rajongását az Ihlet és nemzedék ívein publikált esszé, az emigrációs Naplók számtalan bejegyzése, a Föld, Föld!... fejezetnyi terjedelmű betétje, az Ál-Petőfi című Krúdy-regény 1978-as müncheni kiadásának előszava, ámde mind között a legszebb, legforróbb vallomás az elsőül 1940-ben megjelent Szindbád hazamegy. Akár meglepőnek is tetszhetnék ez a tartós hódolat; úgy tűnhet fel, hogy a két írót és világukat vajmi kevés rokonítja egymással. Márai ízig-vérig urbánus jelenség - Krúdyról vajmi nehezen mondhatnék ugyanezt; Márai roppant olvasottságú és műveltségű, tudatos, intellektuális alkotó - Krúdy sokkalta inkább az ellenkezője. Lappang hát itt egyfajta titok - hogy magunk is egy kissé Krúdy és az őt pazarul imitáló Márai nyelvén szóljunk -, olyan rejtély, amelyet ha teljességgel fblfejteni nem is, megközelíteni tán sikerülhet. A lélektan egyik közhelyére hivatkozva állíthatnék, hogy a Szindbád hazamegy írója önnön ellentétét, lényének elveszett másik felét szerethette a Pesti nőrabló szerzőjében - e könnyed és banális feltevéssel viszont alighanem megkerülnók az igazabb magyarázatot. Közelebb jutunk valószínűleg a vonzalom lényegéhez, ha a két alkotó 1248
