Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Láng Gusztáv: Olvasónapló: Minden út Rómából ered (Kabdebó Tamás: Az istenek)
Mivel magányos, alkalmazkodni kénytelen környezetéhez, de alkalmazkodása nem önfeladás; a külső hatások nem elkoptatják, hanem türelmessé teszik és gazdagítják. A műben tehát végső soron a külvilág kényszerül alkalmazkodni e magányos és türelmes, de szívós identitáshoz. Van tehát a magyar irodalomnak egy olyan vonulata, mely tárgyválasztásában csak annyira „magyar”, amennyire Az istenek szereplőinek sorsát - a történet expozícióját - a magyar történelem írta ötvenhatban, egyébként jórészt idegen környezetben játszódik, idegen szereplőket mozgat, s ezzel együtt - a szó jó értelmében — az otthont adó környezet hatásait asszimilálja. (Beleértve természetesen a müvelő- désbeli, az irodalmi hatásokat is.) Az „anekdotikus szemléletnek” éppen ebben a diaszpórahelyzetben mutatkozhatnak meg jótékony, többletértéket nevelő lehetőségei. A magyar kisebbségi irodalmak egyik félszázados közhelye (de azt is mondhatnám, hogy létfenntartó, alkotásra ajzó jelszava), hogy nekik elöl kell járniuk a nemzeti elfogultságok leküzdésében, az egyetemes értékekhez kapcsolódásban. A szorosan vett kisebbségi irodalmak azonban nap mint nap kénytelenek szembesülni az identitásukat fenyegető többségi nacionalizmussal (s ez nemcsak a „türelmetlen” Kelet- és Közép-Európában van így, hanem Európa „türelmesebb” felében is, ahol a feléledő nyelvi és kulturális azonosságtudatnak a múltbeli nacionalizmus nyomasztó emlékével kell megküzdenie). Ami szükségképpen saját nemzeti (vagy etnikai) sajátosságaik hangsúlyozását vonja maga után; az egyetemességet csak ezen keresztül (vagy ennek ellenére) célozhatják meg. De vonatkozik ez a többségi „anyairodalmakra” is, melyeket a társadalmi megosztottság terel a „honi sajátosságok” irányába. Az emigráns természetesen szintén társadalmi és nemzeti közegben él, melynek ellentétei azonban legfeljebb polgári létében érintik, magyarságában azonban nem. Hűsége anyanyelvéhez és -kultúrájához nem csoporttudatként érvényesül, hanem személyes erkölcsi döntésként; a mondott környezeti sajátosságokat a kívülálló tárgyilagosságával képes megítélni és megjeleníteni. Az emigráns lakhelyét, a befogadó országot is igyekszik úgy megválasztani, hogy az biztosítsa a személyes erkölcsi döntéséhez, a hűséghez való jogát mint emberi és állampolgári jogot - ez egyetemes értékek szavatolják magyarságát. Melyet, mivel nem külső és ellenséges erővel szemben kell védenie és érvényesítenie, ugyanolyan elfogulatlanul becsülhet, mint az őt környező otthonos idegenséget. Erről persze nem magamfajta fogadatlan prókátornak illik értekeznie, hanem az emigráció illetékes kritikájának. S amennyire ez utóbbit ismerem, az elmúlt évtizedekben nemegyszer nyilatkozott is ez ügyben, csakhogy a nyugati magyar emigráció egészen a közelmúltig politikai emigráció (is) volt, ami épp oly függésbe hozta a hazai politikai viszonyoktól, épp úgy állásfoglalásra késztette a hazai társadalmi megosztottság kérdésében, mintha Óbudán élt volna szamizdatszerzőként. Ennek többé-kevésbé vége; talán most kezdődik a magyar irodalomnak az a korszaka, melyben a történelmi megrázkódtatások kialakította három irodalomtípus - az anyaországi, a kisebbségi és az emigráns - szabadon kibonthatja a maga eltérő sajátosságait, melyek azonban egymást kiegészítik és jótékonyan befolyásolják. Hogy miben és hogyan, annak újra- és végiggondolása lesz a magyar irodalomkritika egyik el nem hanyagolható feladata. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991) 1247
