Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Dalos Margit: A szív paradicsoma, anno 1992 (próza)
hegyi templomban minden vasárnapi misén ott ül újabban a két barokk angyallal szemben, és láthatja, hogy milyen hosszú és hegyes az aranyozott szárnyuk; de csak a haja felé kapkodott ingerülten. Akkor még volt kedvem nevetni is. Amióta a géneket s kromoszómákat kikapcsolták nálunk, szétmállott minden régi szokás és törvény, klatt, csak kapcsoltak egyet, s vége lett minden regulának; idő, tér, s egyéb sanyarúságok elúsztak a ködbe, pedig hogy féltünk ettől a kapcsolástól, mint kiskorunkban az esti villanyoltástól, klatt, a kapcsolót elfordítják, és beáll a sötétség, telve mindenféle ismeretlennel; nem mondom, időbe tellett, míg a sötétséget megszelídítettük, kifényesítettük. A teremben ültek a bekapcsolt génekkel, kromoszómákkal, lüktetett, pul- zált minden, működtek az áramkörök, s az arcokon láttam, hogy nem is gondol senki a nagy kikapcsolásra, pedig sok volt a megkopott vezeték, rövidzárlatos sustorgások hangzottak néha; sercenések; alattomos kis szikrák pattantak olykor. Tudjátok, olyan ez, mint amikor vírus kerül egy computerbe. Dehát honnan tudnátok. Ezek olyan újkeletű dolgok. Huszadik századi emberutánzatok. A sok paccer. Igen, ott volt mind. A logikaprofesszor, a didaktikaprofesszor, a vezető docens, a marxizmus volt tanára, s sok-sok választott küldött azokból, akikkel együtt féltünk Florence nénitől; két vizsga között szavazni jöttek; a gének törvénye szerint őszült a hajuk és ráncos lett az arcuk, s voltak még sokan, akiket nem ismertem; de a tudományból, a neveléstörténetből ők is tisztelték Florence nénit, tudjuk, hogy ők is lelkesedtek a névadó ünnepségen. így hát Florence néni szemében csak formaság volt mindez, dehát legyen, ha most így szokás; ezt nevezik demokráciának; ó, Florence néni tudott partner lenni az ilyesmiben mindig; nagypolgári, szabadgondolkodó családban nevelkedett. És a szabályok szerint a pályázók anyagát ismertették, Florence néniét éppúgy, mint a technikatanárét az Adminisztrációs Minisztériumból; a személyzetis pontosan, aprólékosan felolvasott mindent, és Florence néni munkásságát és pályafutásáthallgatva az emberek komolyan bólogattak, hisz ezek köztudott dolgok, és meg nem kérdőjelezhető semmi, ismerjük az érdemeket és tendenciákat, de a törvény értelmében játsszuk el a titkos szavazást, nehogy utólag hányhassanak bármit a szemünkre. És Florence nénin láttam, hogy igazán bóbiskol, nem úgy, mint hajdanában szokott; félig tapintatból, félig önvédelemből; most igazán leragadt a szeme, s a feje időnként kibiccent a fal síkjából; őrködtem, hogy nehogy akaratlanul is kibillenjen inkognitójából, a fal elé vontam magam, csak úgy, mint a falfestés legfelső rétege. Mögöttem Florence néni aludt. A szavazócédulákat mellékesen, félkézzel dobták az urnába, minden mozdulat jelezte, hogy micsoda fölösleges ez a cécó. A számlálóbizottság tíz perc alatt végzett, lassan mindenki visszaszállingózott a terembe, a személyzetis már állt, kezében a cédulával, és akkor már tulajdonképpen gyanút foghattam volna, mert a néma csend mögül feszültség áradt, majdnem olyan, ami voltokban mérhető; a szikrák, sercegések, perce- nések hang nélkül vibráltak; valami nagy-nagy áramkör jött itt frissiben létre, s erre volt rákapcsolva mindenki, kivéve én és Florence néni, s a faltól ellépni nem mertem, onnan figyelhettem csak az eseményeket. Hárman szavaztak 1231
